Gyönyörű tévedés - Szalai Ádám

17. Bizalom kérdése

SZOBOSZLAI JÁZMIN

Egy éles, kopogóhang szakította meg eddigi tevékenységemet, ami a portörlés, tudom, tudom ez aztán nagyon fontos dolog, de ki kell használom ezt a kis időt sőt ez remek stresszoldó tevékenység. Az ajtóhoz sétáltam és egy mosollyal nyitottam ajtót a vendégeknek, de csak Hanna állt az ajtó előtt, míg mögötte az öcsém kocsija állt, ahonnan ebben a pillanatban kiszállt két férfi. Az egyik az öcsém, míg a másik kapaszkodva állt lábra aztán a testvérem a kezeibe adta a mankókat.

A szemöldököm a magasban szökött a férfi látványától és kérdően Hannára néztem, aki arcán egy hatalmas vigyor ékelődött. Dühösen pislogtam a legjobb barátnőm és a testvérem felé, aki azonnal felém közelített kivéve a mankós férfi.

Legszívesebben becsapnám az ajtót, de valamiért érdekel mit keress itt és inkább, akkor szeretném becsapni mikor itt áll az ajtó előtt, hogy arra a méretes arcára csaphassam az ajtót.

-Mit keress ez itt? - böktem a mankós férfira, aki felénk bicegett, de őrjítően lassan. Talán fél, remélem tőlem.

-Beszélni akar veled – válaszolta Dominik, de csak megforgattam a szemeimet.

-Én meg nem akarok vele beszélni, de még látni se akarom szóval mehet is vissza ahonnan jött – vágtam rá és a kezemmel mutattam is neki az utat, de Hanna rám szólt. Francban.

-Neked is beszélned kell vele – tudom, mire érti. A lányomra, a lányunkra. Végül is hiába tagadom le az ő lánya és tudnia kell az állapotáról.

-Jó, bejöhet, de jobban jár, ha tartja az öt lépés távolságot, vagy különben ő bánja és még később lép a pályára – válaszoltam, mire mindenki bólintott és beljebb engedtem őket. Szalai Ádám felbotorkált a lépcsőn aztán rám nézett és beljebb bicegett az ajtón.

A nappaliban mentünk, intettem neki, hogy nyugodtan leülhet így helyet foglalta kanapén, de nekem eszem ágában se volt leülni főképp nem mellé.

-Mi magatokra is hagyunk titeket – válaszolta Hanna és Dominikkal a konyhában mentek.

-Az emelet nem arra van – szóltam utánuk.

-De, mi erre megyünk – szólt vissza az öcsém, de csak megforgattam a szemeimet.

Hallgatózni fognak, hát persze.

-Mit akarsz? - néztem Ádámra, míg a kezeimet összefontam a mellkasomnál, míg ő kihúzta magát aztán kifújta az eddig bent tartott levegőt. Meg is fulladhatott volna.

-Sajnálom, Jázmin. Sajnálok mindent – szólalt meg, mire a fejemet oldalra billentettem. -Csúnyán bántam veled, nagyon csúnyán. Tudom, nem érdemlem meg a bocsánatod, de meg kell próbálnom, mert hiányzol. Hiányoznak az együtt töltött idők, a marakodások, a gyerekek és a családunk – megfogta a mankóját, hogy fel állhasson és felém lépett, de azonnal magam elé tettem a kezeimet. Ha közelebb jön, akkor elgyengülők és nem tudok ellenkezni. Nem engedhetem magamhoz újra közel, hogy újra összetörhesse a szívem. -Jázmin – megfogta a kezemet, de azonnal kihúztam a remegő kezemet a keze közül és a plafon felé tekintettem. Nem, nem és nem!

Szemeimet összeszorítottam és elém tárult a kép, amikor ő és Anna. Pedig már elfelejtettem, de most itt van és mindent elront.

-Jázmin – szólított ismét meg, mire megráztam a fejemet és kérdően felé néztem.

-Tudod hányszor kívántam azt, hogy itt állj és azt mondod, hogy szeretsz? Minden egyes nap azt kívántam bárcsak megjelensz és a bocsánatért fohászkodsz, és a legrosszabb, hogy megbocsájtottam volna – szólaltam meg és éreztem, hogy a szemeim kezdenek könnyesedni. Ádám leszegezte a tekintetét pedig még egyáltalán nem fejeztem be. -Mindent megbocsájtottam volna neked. És tudod miért? Mert szeretlek – vágtam a képében, mire felnézett és a szemei reménykedve csillogtak. -De aztán elfogadtam a tényt, hogy sose bukkansz fel. Elkezdtem újra kezdeni az életemet nélküled csak a gyerekekre és a munkára koncentráltam. Elfogadtam, hogy te nem szeretsz és továbbléptem – fejeztem be egy sóhajjal, de csak megrázta a fejét.