Lights On Honey (Befejezett)

47. Elutasítás

Sziasztok! 
Huh, szóval... elérkeztünk a LOH I. záró részéhez.
 Még kifogok írni valamennyi információt a továbbiakról, de a fejezetek egyenlőre, egy időre itt lezáródnak. 
Köszönöm nektek, hogy eddig velem tartottatok és remélem továbbra is így tesztek majd! Sok sok szeretetet küldök nektek!Jó olvasást kívánok!  xx J

Grace fel alá sétálgatott és hallgatott. Elmeséltem neki, hogy milyen volt az út, miért mentem el olyan gyorsan és honnan fogom pótolni a kihagyott óráimat. Majd belekezdtem egy panaszkodásba arról, hogy Fiona megharagudott rám, pedig nem láttam az általa írt üzeneteket. Éppen belendültem volna a hangos önsajnáltatásba, amikor a nagynéném megtorpant és dühös tekintetével belém fojtotta a szót.

- Teljesen jogosan haragszik a barátnőd! Nem azért, mert nem vetted észre, hanem mert szépen lassan hanyagolni kezdted. Persze, mondanom sem kell, hogy nem az egyetem miatt. – mély levegőt vett, majd nyugodtabban folytatta. – Nézd, nekem nincsen bajom ezzel a fiúval, de nem hiszem, hogy helyesen kezelted a körülötted lévőket. Nem haragszol rád, hogy elmentél, de örültem volna, ha nem úgy tudom meg, ahogyan. Azt hittem megbízható és felelősségteljes vagy.

- Nem igaz, hogy hanyagolom őket! – tiltakoztam rögtön. – És had menjek el akkor itthonról, amikor akarok! Tudtommal már felnőtt vagyok!

- Bridgit... mikor beszéltél két percnél többet anyukáddal? – kérdezte.

Mocorogni kezdtem a konyhaszéken, ami hirtelen nagyon kényelmetlenné vált.

- Nem értem, Fiona is ezzel jött. – ráztam a fejemet. – Beszéltünk pár szót és néha írtam neki, hogy mi történik velem, te is mesélsz neki. – próbáltam javítani a helyzetemen.

- Te kérdezted vele mi van? – nézett rám csalódottan.

- Mert mi van vele? Miért zavar titeket, hogy ennyire boldog vagyok végre? – ugrottam fel a helyemről dühösen. Annyira zavart az elítélő hangsúly, amit mindenkitől kaptam. Nem értettem miért kell mindenkinek ellenem lennie?

- A bátyámról van szó. Hívd fel valamelyik szülődet és kérdezd meg őket, ha kíváncsi vagy. Nem az én asztalom közölni. – mondta nyugodtan, mielőtt eltűnt volna a szobája ajtaja mögött.

Mérgesen felkaptam a cuccomat és el is tűntem. Meg sem álltam az állomásig, ahonnan a busz egyenesen a szülővárosomba vitt. Ha Grace nem mondja el, akkor majd felkeresem anyut. Így legalább megölelhetem és bocsánatot kérhetek azért, ahogyan viselkedtem, személyesen. Hónapok óta nem jártam otthon, pedig nem voltam vészes távolságra. Ismerős bizsergés futkosott rajtam miközben az utcákon sétáltam, mégis minden olyan más volt. Maga a város is mintha összement volna.

A sötét tölgyfaajtó nyitva volt, amikor lenyomtam a kilincset. Így nem kellett előkeresnem a táskám mélyére becsúszott kulcscsomómat.

- Hahó! Anyu? – kérdeztem hangosan.

De miután körbejártam a földszint egy részét és nem találtam, hátul próbálkoztam. A műhelyében ácsorgott egy nagy vászon előtt, ami tele volt kivehetetlen, absztrakt alakokkal. Tőle mindig színes műveket szoktam látni, minél több meleg színnel, de ez most teljesen sötét és hideg volt. Libabőr futkosott rajtam tőle. A néhol megjelenő piros vonások pedig csak még jobban kiemelték, hogy mennyire rideg a festmény.

– Anyu? – kérdeztem újra, de nem fordult meg, így lassan a vállára emeltem a kezemet.

Ijedtében hatalmasat ugrott, miközben felém fordult. Kirántotta a füléből a hangosan szóló zenét és azzal a lendülettel kihúzta a jack- dugót is, így a rádió hangosan szólt tovább. Anya miután végigmért nagy lendülettel ugrott a nyakamba, hogy magához öleljen.