Ray of Hope / JiHope

10. Rész

Sziasztok! Itt lenne az új és egyben az utolsó rész! Sajnálom a kimaradást - sajnos elvoltam/vagyok havazva most nagyon -, de azért remélem tetszeni fog nektek! Kellemes olvasást! ❤

Sehunt és a bandáját végül nem kellett lecsukni, mint kiderült minden banda tagot lelőttek a rendőrök mikor razziát tartottak és akárhogy is, elképesztően örültem a hírnek.

Viszont Jimin erőtlenül feküdt a kórteremben élet halál közt lebegve és először képtelen voltam a szobában maradni, de pár nap múlva nem bírtam tovább: látnom kellett, így most itt ülök mellette kezét fogva és imádkozom, hogy felébred, már csak ennyi maradt – Van változás? – jön be Namjoon a szobába egy csokor virággal és mellém húzva egy széket ő is Jimint kezdi fürkészni.

- Nem. – sóhajtok fel rá nézve – És Jin? – el sem hiszem, de hiányzik a társasága. Itt fekszik a szomszéd szobában, de nem akar beszélni velem, biztosan haragszik rám, amiért miattam kellett ezt átélnie.

- Testileg jól van, de hogy ezt mikor fogja feldolgozni, azt nem tudom. Hoseok – néz rám -, tudnod kell, hogy nem haragszik rád! Csak szégyelli magát, az akkor történtek miatt...

- De hát nincs miért? Ő nem tett semmi rosszat és az annak a szemétnek pont ez volt a célja... - belegondolva, hogy az a mindig életvidám, pozitív ember most egyedül van és olyanért érzi rosszul magát, amiről nem is tehet, borzalmas!

- Tudom, de még előttem is szégyenlős volt eddig is... most azt sem engedi, hogy segítsek neki. Féltem, nagyon! – sóhajt vállamra hajtva fejét.

- Sajnálom Nam! – nyit be Jin vérvörös arccal és kisírt szemekkel – És-és Hoseok...én próbáltam segíteni Jiminen, de-de ... Annyira sajnálom! – kezd el megint sírni tenyerébe temetve arcát.

- Ne sírj kicsim! – öleli magához Namjoon és én is melléjük állok.

- Segítettél is! – ölelem meg – És semmiért sem kell bocsánatot kérned, vagy szégyellened magad!

~~~

- Édesem kész vagy? – nyitok be a szobába, de ami ott fogad megmosolyogtat – Ugye tudod, hogy egy óra és itt lesznek Namjoonék?!

- Tudom! – áll elém Jimin pimasz mosollyal arcán – Az még rengeteg idő...és tudom... már nincs, aki valaha megállítson! – csókol ajkaimra én pedig felkapom ölembe és az ágyhoz viszem...

- Szeretlek te kis ördög! – fektetem el életem szerelmét és tudom, hogy soha többé nem fogom elengedni!