Ray of Hope / JiHope

2. Rész

Sziasztok babócák! Sajnálom a nagy kimaradást, de sajnos nem tudtam eddig írni... :( Remélem tetszik ez a rész is :) Kellemes olvasást!

Reggelire készítek egy nagy adag palacsintát csoki öntettel és mellé teszek egy tálba csokis müzlit tejjel, ha véletlenül nem lenne elegendő. Egy pohárba friss kakaót készítek és ezeket egy – még sosem használt – reggeliző tálcára teszem az evőeszközökkel, majd megpróbálok úgy eljutni a szobáig, hogy véletlenül se törjek össze valamit. Meglepetésem sikerül épségben eljuttatnom az ételt a hálóba, majd a meglepett fiú ölébe teszem a takaróra.

- Jó étvágyat! – mosolygok rá, de mikor hosszas gondolkodás után sem kezd el enni: felhúzom szemöldököm – Baj van? – nézek rá, de megszeppent tekintete megmosolyogtat. Elképesztően aranyos így...

- Ne-nem... - süti le szemeit.

- Csak? – fogom meg óvatosan kezét, hátha rám néz, de a várt hatás elmarad, csupán szégyenlősen összehúzza magát – Jimin, ha nem beszélsz nem értem mit szeretnél! – nyúlok álla alá, ezzel késztetve, hogy mély sötét szemeivel rám nézzen.

- Ez-ez túl sok, túl kedves vagy és-és nem tudom hogyan viszonozzam... - hebegi halkan, ajkai meg-meg rándulnak ahogy a sebei megnehezítik a beszédét.

- Nem kell viszonoznod semmit, csak egyél szépen amennyi jól esik. – engedem el, de bátortalan pillantása nem hagyja, hogy így zárjam le – A kedvemért! – mosolygok rá, mire végre – bátortalanul –, elmosolyodik.

Lassacskán neki áll a palacsinta elfogyasztásának, ami azért megnyugtat, mert féltem már, hogy nem akarja elfogadni. Felállnék mellőle, hogy a nappaliba induljak, de Jimin hirtelen csuklómra fogva néz fel rám – Ne-ne menj el! – szól halkan ezzel elérve, hogy agyam teljesen kiürüljön és a nappali helyett inkább visszafészkelem magam az ágyba mellé, mi láthatóan megnyugtatja. Furcsa fiú. Egész eddig bántalmazták és mégis igényli a társaságom? Vagy csak nem akar egyedül lenni egy idegen lakásban? – suttog a tudatalattim. Talán tényleg csak ezért.

Édesen ügyködi fel a villájára a kis palacsinta darabot, majd próbálja úgy a szájába tenni, hogy ne az ágyneműt etesse meg vele. Ajkait résnyire nyitja ahogy közelit a csokis falat és ahogy sikeresen szájában landol az, lassan kezdi rágcsálni, nagyokat nyelve. Szeme megakad a kakaón és óvatosan nyúl érte, de mikor ajkaihoz ér az édes nedű: mint egy igazi kis gyermek, úgy habzsolja a langyos finomságot. Szemeit szorosan összezárja ahogy leteszi a már félig üres poharat, majd újabb falatot enged meg magának ugyanolyan édesen, ahogy azt az imént tette.

Gondolataimból telefonom ránt ki, ahogy a zsebemben türelmetlenül rezeg a kis szerkentyű. Namjoon az, a legjobb barátom, nem mellesleg rendőr és a párja Jin orvos. Mivel nem szeretném, hogy Jimin hallja, miről szeretnék beszélni vele, így felkelek mellőle – Mindjárt jövök. – mosolygok rá, majd mielőtt szólhatna: a konyhába megyek és felveszem a telefont.

- Szia. – köszönök, majd bele is vágok – Tegnap találkoztam egy fiúval. Bántalmazták és nem igazán tudtam rajtad kívül, kinek szóljak.

- És most hol van? – kérdi, rekedtes, fáradt hangon. Biztosan nem rég kelt csak fel.

- Nálam, éppen reggelizik. Nam – mély levegőt veszek –, szeretném, ha Jin megvizsgálná.

- Hm... Pontosan mi történt? – na igen, gondoltam ez lesz az első kérdése, de nem hiszem, hogy ez telefon téma lenne.

- Gyere ide Jinnel és elmondom. – engedek magamnak egy pohár vizet, mit azonnal számhoz is emelek és hagyom, hogy a hideg folyadék végig nyaldossa a torkom.