Ray of Hope / JiHope

1. Rész

Csendben ülve a laptop előtt, próbálva írni és írni, de már nem megy. Már régóta nem megy. Gyermeki álmom volt az írás, most mégis mi történhetet velem? „Hoseok, hol vagy? Mi lett belőled?" sikít lelkem, de választ sosem kap sem tőlem, sem a nem létező barátaimtól. Régen egyszerű volt: tudtam mit teszek, szerettem, amit teszek, de mára már talán kihunyt a szikra, mi megvilágította a miérteket bennem.

„Szánalmas vagy!" „Felesleges vagy!" sorakoznak hasonló gondolataim és ismét azt teszem, mit mindig, minden nap végén: vesztesen hajtom le a laptop tetejét és a fürdőbe lépve levetkőzőm, majd a zuhany alá állva frissítem fel magam. Hol ronthattam el? Mi történhetett velem? „Elvesztél!"

Elzárva a csapot: törülközőbe csavarom magam, majd lassan, komótosan sétálok szobámba és veszek fel egy fekete boxert és egy combközépig érő fehér pólót. Hasonlóképp megyek a konyhába valami vacsora félét készítve, de mikor leülhetnék a megterített asztalhoz: valami hangos kiálltás üti meg fülem.

Az ablakon kinézve látom, ahogy egy a számomra kis fiút két férfi fog meg, majd kezdi el ütni. Lelkiismeretem nem hagyja a további nézelődést, szinte azonnal egyszál boxerben és pólóban rohanok ki az ajtón, le a lépcsőn és végül a dulakodók felé veszem az irányt.

- Engedjétek el! – futok feléjük és mikor észre vesznek elengedik a fiút, ki már tartás nélkül a földre rogy, majd káromkodva futnak el.

- Jól vagy? Hallasz? – fogom kezeim közé a fiút, de nem reagál semmit csak lehunyt pillákkal fekszik mozdulatlanul – Vajon mi történt, hogy ezt tették veled? – gondolkodom el ájult testét nézve. Teljesen vizes pedig meleg van még így este felé is, zilált szőke tincsei kócosan állva sírnak a sok tépéstől, dús párnácskái közül apró vércsík csörgedezik, míg nyakát nem épp szemet gyönyörködtető harapások borítják – Na gyere, rád fér egy kis pihenés. – emelem fel meglepődve mennyire is könnyű pici teste.

Be sétálva vele a házba egyenesen a szobámba viszem és az ágyra fektetem. Mivel ruhái csurom vizesek, így át öltöztetem egy melegebb, fekete hosszú ujjú pulóverbe és fekete szabadidő nadrágba, majd betakaróm és ruháit kiviszem a szennyes közé dobva.

Vissza sétálva megállok az ajtóban elmélázva megfáradt arcán. Nem lehet idősebb 16-nál, mégis rosszabbul néz ki, mint én bármelyik züllött estém után. Szeme alatt karikák tömkelege sokasodik, míg ajkai cserepesek, sebesek. Nyakán lévő harapásokat még mindig nem tudom hova tenni, ahogy az öltöztetéskor előtűnő harapásokat, sebeket, vágásokat, véres alsóját sem igazán. Miért tenne valaki ilyent egy gyerekkel?

Leülve az ágyhoz tovább nézem elernyedt testét, mi egészen élettelennek hat így nézve. Ahogy megérzi közelségem, szinte azonnal hozzám bújik, finoman átölelve. Megmosolyogva tettét: arrébb tolom picit és én is végre lefekszem, majd mikor szorosabban ölel, én is át ölelem törékeny testét, majd hamar elalszom.

Hajnalban viszont arra kellek, hogy valaki mozgolódik mellettem, így kinyitva szemem megpillantom az ismeretlen fiú riadt íriszeit. Rémülten húzódik el tőlem már-már könnyes szemekkel.

- Hol vagyok? – szólal meg bátortalanul, vissza fojtva könnyeit.

- Ha erre célzol – mutatok körbe a szobán –, akkor biztonságban. – ülök fel értetlen tekintetét fürkészve.

- Ki-ki maga? – húzza össze maga körül jobban a takarót, ahogy közelebb kerülök hozzá.

- Hm... Jung Hoseok vagyok és akkor már te is be mutatkoznál? – nézek továbbra is szemébe – Mert tegnap nem igazán voltál magadnál, hogy ezt megkérdezzem. – válaszolok a még nem feltett kérdésére is.

- Park Jimin. – néz el zavartan az ajtóra, majd félve vissza rám. Miért érzem úgy, hogy nem most bántották először szegényt?!

- Nos Jimin, elmondod miért bántottak tegnap este? – ülök elé, mitől még inkább megijed.

Lehajtja fejét, de nem szólal meg és nem úgy néz ki, mint aki beszélni szeretne, így úgy döntők később faggatóm ki, most viszont egy finom reggeli nem ártana neki, annyira sovány szegény fiú.

- Értem, akkor később. Gyere csinálok reggelit. – kelek fel, de meglepődve konstatálom, hogy meg sem mozdul csak rám veti csillogó szemeit – Mi a baj? – elég furcsán nézhetek, mert mint aki el szégyenli magát, úgy burkolódzik jobban a takaróba.

- Nem vagyok éhes. – jelenti ki szomorkásan, de végszóra még a gyomra is kordul egyet, amin mosolyognom kell. Érzem valamit nagyon szégyell elmondani, így csak mellé ülve megfogom kezét ezzel elérve, hogy rám nézzen.

- Én nem úgy hallom. – simítok beszédes hasára, mitől megremeg, így inkább csak kezét fogom meg újra – Jimin, mi a baj? Miért nem akarsz enni, de őszintén?! Nem foglak bántani, ígérem!

- Fáj, ha mozgok. – suttogja alig hallhatóan. Jó azt elhiszem, hogy nem lehet kellemes verekedés után mozogni, de miért ne tudna... Nagyon remélem, hogy tévedek!

- Megerőszakoltak? – kérdem mi megmagyarázná a sebeit, a véres ruhákat, de legfőképp a viselkedését, ha hozzá érek.

Nem válaszol csak halkan kezd el sírni, mi választ ad kérdésemre is, így megölelem és addig simogatóm hátát, míg nem enyhül picit zokogása. Édesen bújik hozzám láthatóan kevésbé félve tőlem, ami jól is esik meg nem is. Jó mert talán így tudok segíteni neki, viszont fáj, hogy valaki képes volt így bánni vele. És a szülei? Ők észre sem vették ezt?

- Jimin, hol vannak a szüleid? – nézek könnyes szemeibe, miket most talán még szomorúbban rejt el előlem.

- Nem érdeklem őket. Mindig is csak nyűg voltam nekik, így inkább megszabadultak tőlem. – mondja kertelés nélkül, amit nem igazán tudok értelmezni.

- Ezt hogy érted? – nyúlok álla alá, hogy végre rám nézzen.

- Eladtak az egyik közeli drog kereskedőnek, mint-mint ágyas. Ők pedig azért vertek meg tegnap, mert nem tettem meg, amit kértek... - kezd ismét pityeregni, én pedig nem tudom feldolgozni a szavait. Hogy tehet ilyent egy szülő? És miért? Hisz annyira aranyos ez a fiú...

- Te most feküdj le, én pedig csinálok neked reggelit, akkor most ehetsz az ágyban. Jó lesz így? – terelem inkább el a témát, mert nem szeretném, hogy most a lelkét is kisírja nekem, szerintem így is lázas picit.

- Miért vagy ilyen kedves velem? – néz csillogó szemeivel rám, ami rettentően aranyos így.

- Mert megérdemled. Viszont reggeli után le kell zuhanyoznod és veszel be lázcsillapítót is, oké? – teszem kezem homlokára – Kezdesz egyre forróbb lenni. – sóhajtok mélyen – Jimin, mond csak hány éves vagy?

- 16 leszek a jövőhéten. – néz rám mosolyogva – Hoseok – szólít meg bátortalanul – Köszönöm, hogy ilyen kedves vagy! – hajtja le fejét elpirulva.

- Feküdj le, mindjárt hozok finom reggelit, addig pihenj még. – simítok puha tincsei közé, majd elhagyom a szobát.

Van valami megfoghatatlan ebben a fiúban, van valami, ami arra késztett, hogy ismerjem meg. Mitől vagy ilyen különös Jimin?