Ray of Hope / JiHope

4. Rész

Már vagy egy órája csak egyhelyben ülve gondolkodom Jiminen. Lehet igazuk van, tényleg tetszene, de azok után, amit át kellett élnie, biztos nem kezdenék ki vele. Annyira kis édes, aranyos és szelíd. Fáj bele gondolni is mik történhettek vele, fáj a gondolat, hogy valaki bántotta. Hogy képes egy ember bántani egy ilyen cuki srácot?

- Hoseok, nem unatkozik Jimin egyedül? – szakít ki Namjoon a gondolataimból.

- Tényleg, szerintem hívd ki addig amíg itt vagyunk. Talán feloldódik picit. – kezd rá Jin, ami igazán nem lep meg. Még így is, hogy Namjoon ölében ül, azon töri a fejét hogyan segíthetne egy idegen fiún. Ez annyira rá vall.

Bólintok, majd felállva a szobába indulok, de meglep, ami bent fogad. Én már azt hittem ideges, vagy sír vagy igazából bármi, de az, hogy ilyen édesen a könyvemmel a kezében alszik... megmosolygom. Már éppen ki mennék – nehogy felébresszem –, amikor meghallom mormogni magában és forgolódni kezd az ágyban – Nem, ne! Ne-nem akarom! Engedj el, engedj! – sír fel álmában én pedig az ágyra ülök a fiú mellkasát simogatva. Rettenetes, hogy amikor végre békésen alszik, megzavarják rémálmai.

- Jimin, nyugodj meg! Itt vagyok! Senki sem bánthat! – hajolok közelebb hozzá, tovább simogatva. Remélem, hamar elmúlik a rosszálma – Többé senki sem bánthat! – puszilok homlokára, de amikor elhajolok gyönyörű arcától egy megdöbbent szempárral találom szemben magam. Kisírt szemeivel arcom fürkészi és szerintem még félálomban lehet, majd egy szisszenéssel karöltve felül nyakamba bújva és ismét pityeregni kezd.

- Hoseok maradj velem! – sírja szavait és el is gondolkodom, hogy most visszabújok hozzá és vele maradok, de eszembe jutnak Jin szavai.

- Édes vagy, de mit szólnál, ha kijönnél a nappaliba? Ígérem, Namjoonék nem fognak kérdezni semmit, ha nem akarsz beszélgetni! – nézek kisírt szemeibe, mik most annyira szomorúan csillognak. Fáj így látni!

- Segítesz? – pirul el, amin mosolyognom kell. Felesleges ilyet kérdeznie, ha akarja, ha nem, akkor is segítek! Bólintok, majd mikor ki takaródzik nemes egyszerűséggel nyúlok térde és dereka alá, felemelve – Ahh, Jesszus! Tegyél le! – karol nyakamba ijedten, amin jót mosolygok.

- Ne aggódj, nem ejtelek el! Különben is, már hoztalak így be. – mosolygok még mindig, majd kiviszem a szobából, ő pedig erősen kapaszkodik, nyakamba bújva – Félsz a magasságtól? – kérdem, amíg kiérek vele a nappaliba, ő pedig bólogat – Jól vagy? – teszem le a fotelembe, elé térdelve. Bólint, de még furcsa a tekintete – Kérsz inni? Vagy enni? – simítok végig arcán. Igen, talán igazuk van Namjoonéknak és az egészen biztos, hogy így nem fogok ki kezdeni, de látva mennyire bújik tenyerembe: minden kedvességem neki adom! Megérdemli! Nemet int, de tudom, hogy éhes, hisz reggel óta nem evett – Akkor mondjuk müzli? Reggel ízlett valamit pedig muszáj lesz enned!

- Nem akarom, hogy el menj! – néz rám szomorúan, de mielőtt válaszolhatnék Jin már fel is pattan.

- Majd én hozok! Te maradj csak. – rohan ki a konyhába én pedig csak mosolyogva kiabálok utána egy köszönömöt.

- Jimin, mi a baj? – kérdem, amikor sóhajtva hajtja le a fejét, de a kérdésemtől csak elpirul – Fáj? – suttogom felé, mert biztos vagyok benne, hogy Namjoon jelenléte zavarja. Bólint, így elmosolyodva gondolkodom el – Gyere, állj fel picit. – húzom fel, majd mögé állok – Így talán kényelmesebb. – ültetem ölembe, majd mikor pirulva, nyakamba bújva elhelyezkedik számára kényelmesen: Jin megjelenik egy tál müzlivel és kakaóval. Jimin visszakozva néz rá először, de mégis elfogadja az ételt és édesen kezd el csámcsogni rajta.

- Édesek vagytok! – mosolyog Nam ránk, ami engem megmosolyogtat, de Jimin csak leteszi az üres tányért és hozzám bújik.

Beszélgetünk még egy darabig, míg meg nem hallom Jimin halk szuszogását, ami jelzi: elaludt végre. Időközben megérkezett egy csapat a lakáshoz, de Namjoon úgy döntött: az a legbiztosabb, ha itt marad és igaza van. Én is nagyobb biztonságban érzem magam vele.

- Segítsek bevinni? Neked is jobb lenne pihenned. Nehéz napjaink lesznek! – áll meg mellettem.

- Aham. – nézek rá, majd megemeli rólam az alvó fiút óvatosan, nehogy felébredjen és a szobába viszi. Betakarom Jimint, aki még álmában is karom után nyúl, forgolódva picit, majd jobban magára húzza a takarót.

- Maradj csak! – megy ki mosolyogva Namjoon bezárva az ajtót, én pedig bebújok Jimin mellé.

- Már azt hittem sosem bújsz vissza. – nyamnyog párat hozzám bújva, ajkaimra puszilva, majd alszik tovább. Megilletődve vizsgálom vonásait, de biztosra veszem, hogy csak álmában tette.

Jimin, olyan furcsa vagy, de annyira fontos lettél a szívemnek... mit tegyek most? Mond meg: mit tegyek?