Down From Heaven: The Fallen | Supernatural

5. Otthon, édes otthon

Sajog minden testrészem. De itt vagyok. A lágy, szmoggal telt éjszakai szellő cirógatja az orromat, s a távoli autózajok erősödnek. Itthon vagyok. A megnyugvás lassan lelkemre telepedik, miközben óvatosan kinyitom szemet. A közelben futó főút fényei csak halványan látszanak, teljesen vaksötét van. Óvatosan végigtapogattam testemet, és higgadtan nyugtáztam, hogy a ruháim sértetlenek, és nem kell öltözéket csórnom sehonnan. Ahogy lassan a szemem hozzászokott az éjszakai sötétez, egyre könnyebben láttam ki az alakokat.
– Nate? – szóltam rémülten, s közben kezemmel a társam alakja után kezdtem el kutatni. A tapogató kezeimet nemsokkal a megszólalásom után riadtan kaptam magamhoz – NATE?!
– Mivan?! – szólalt meg a lovam hangja, viszont most nem a fejemben, hanem olybá valóságosan, hogy a környéken lévő összes madárka elreppent eddigi rejtekhelyéről.
– Nate? – kérdeztem elhűlten, amikor az emberi alak felém magasodott. Szó szerint; a férfi majdnem százkilencven centi volt, szőkésbarna, hullámos hajjal, erős állkapoccsal és csodaszép aranyszínű szemekkel.
– Az a nevem, ne hajtogasd már folyton! – mordult fel, s közben haját hátra igazította – Mi? Mi a franc? – pillantott kezeire – JÉZUS ÚR ISTEN! – vizslatta riadtan magát, majd rám szegezte tekintetét – Majom lettem!
– Hé! – szóltam vissza mérgesen.
– Bocsi. – nevetett – De baszki! – mutatott kiakadva magára – Ez mi?!
– Kockás has és na... – pillantottam ekkor ágyékára, mire Nate szégyellősen eltakarta azt.
– Kuss.
– Oké... nem láttam semmit. – sütöttem le tekintetemet.
– És most? – fordult körbe unottan – Mi lesz? Hova megyünk?
– Van egy ismerősöm... innen... kurvára messze. – pillantottam ekkor nyugatnak.
– Ezt, hogy képzelted?! – förmedt rám Nate – ideállítunk mindenféle terv nélkül, és ha itt vagyunk is balfaszkodsz, én nem tudod, hogy merre menjünk! Szép, nem mondom!
– Van jobb ötleted, Sherlock? – mondtam kiakadtan.
– Hogy ki?
– Mindegy. – legyintettem mérgesen, majd lehuppantam a földre.
Pár percig csendben ültünk egymás mellett, majd Nate hirtelen felkelt, és elsétált.
– Hova mész?! – kiáltottam utána.
– Hugyoznom kell! – ordította vissza.
Na ez szép, mondhatom. Se pénzem, se telefonom, kapcsolataim, semmi. Mindenem, ami van, az egy nagyképű, zsörtölődő emberbőrbe bújt pegazus, aki még ráadásul pipa is rám, amiért lerángattam a kényelméből.
– Hé, Cel! – szólt hirtelen ismét a lovam hangja a fejemben – Ezt lesd! – ugrott ki a bokrok közül a már megszokott, hatalmas fehér mén, mire én rémülten gurultam arrébb a hideg, gazos földön.
– Mi a jó édes franc?! – pattantam fel meglepettségemben – Ezt mégis, hogy a...?
– Ha nagyon koncentrálok át tudok alakulni. – meredt elém ismét egy szempillantás alatt ismét férfiú formájában Nate – Tökre meg lehet szokni. Ez tetszik! – villantott rám egy ezerkarátos vigyort.
– Menő. – jelentettem ki unottan – És most?
– Te vagy a Földön jártas. Ne nekem kelljen már megmondani. – mormogott bajusza alá a férfi.

Egy pár perces kínos csend után felpattantam ülő helyzetemből, és Nate elé álltam – Megvan! El kell jutnunk Sioux Falls–ba.
– Hogy hova? – nézett rám értetlenül.
– Egy kisváros, Dél–Dakotában. Lakik ott egy ismerősöm, aki valószínűleg tudja, hogy hol vannak azok, akiket keresünk.
– Vá... vá... vá! – pattant fel mellőlem Nate, s egy pillanatra megállt, majd rám mutatott – Ugye nem azt mondod, hogy a semmiért jöttünk le ide?
– Nem... – nyújtottam el az 'e' hangot.
– Tehát igen. – fordult meg – Hát ezt nem hiszem el! – s közben beletúrt aranyszőke hajzatába.
– Ne akadj ki, kérlek! – léptem az ideges társam elé – Tudom, hogy miért vagyunk itt, ahogyan azt is, hogy miért nem akartam ott maradni.
– Az, hogy Mihály fél tőled, nem jelenti azt, hogy el kell szöknöd előle.
– Itt kellünk. – támasztottam meg Nate vállait – Jobban, mint azt te hinnéd, hogy kellünk. Kérlek... bízz bennem.
– Bízok, csak... – sóhajtott hatalmasat – beparáztam. Sosem voltam még itt, és nem ismerek semmit.
– Meg fogod ismerni. Van elég időnk.
– És mennyi az út Sioux Fallsba?
– Olyan 10–15 nap gyalogszerrel... – mondtam alig hallhatóan.
– Az sima. – vonta meg vállait Nate, s egy nagyobb szellő kíséretében visszaalakult lóvá – Mehetünk?
– Igen. – összeszedtem a fűben heverő cuccainkat, majd feldobtam a hátára, s én is felugrottam rá.
– És hol fogunk enni? Inni?
–Pénzem az nincs, de majd szerzünk valahonnan... – mondtam elgondolkodva, majdnekivágtunk a fél hónapot felemésztő útba.