Down From Heaven: The Fallen | Supernatural

...És ahogyan véget ér...

A hideg végigfutott gerincemen, s emiatt riadtan kipattantak szemeim. A pupilláim sietősen alkalmazkodtak a világossághoz, s ekkor a homályos kép kitisztult. Körbetekintettem, de közel sem azt láttam, amit véltem, hogy látnom kellene. Halk madárcsiripelés és autózaj hallatszott a háttérben. Minden csendes és nyugodt volt, egy árva lélek sem volt körülöttem. A ruhám viszont nem változott; ugyanaz a vihartól áztatott és tépázott szett volt rajtam, amit még a temetőben viseltem. Egy padon feküdtem, mellettem pedig ott hevert a földön a nagy kard. Gyanakvó mimikával felültem a padon, s ekkor nyugtáztam, hogy az összes sebemnek és zúzódásomnak hűlt helye van már csupán.
– Most biztos azt kérdezed, hogy most meg mi a franc történik. – Egy ismerős hang felcsendült mögöttem, én pedig az irányába fordultam, közben pedig felugrottam a padról. Nem csak a hang volt ismerős, hanem a hozzá tartozó alak is. Arcom kérdő ábrázatot vett fel, majd enyhén oldalra fordítottam fejemet. – Nem szép? Szeretem New Yorkot. Tudod, mindig is ezt volt a kedvenc helyem. Itt szépen kiülhet az ember a szabadba, és elgondolkodhat a történetein. – Az alak megindult felém, én pedig furcsálló arccal léptem hátrébb. – Most miért nézel így?
– Miért vagyok itt? – értetlenkedtem.
– Neked nem kellett volna leesned oda. Így hát, kihoztalak. – A férfi vállat vont, majd leült a mellettem ácsorgó padra. – Te nem voltál rossz. Neked nem kell büntibe menned.
– Mi a francról beszélsz, Chuck? – A próféta rám nézett, s összeráncolta szemöldökeit.
– Nem volt szép dolog lekurváznod engem. Sőt, az is rosszul esett, hogy bemutattál...
– Mi?... – arcom elhűltté vált, s az erő kiszalad a lábamból.
– Igen, hallottam mindent. – Tekintetem ismét dühvel átitatott lett, s nagyot nyeltem.
– Eltűntél, amikor szükségem lett volna rád! – rivalltam rá, Chuck pedig nyugodtan figyelte alakomat.
– Céleste, már rég nem volt szükséged rám.
– Megkönnyítetted volna a dolgomat, ha segítettél volna néhanap. Tudod, családi pótlék és társai. Közös meccsnézés és fűnyírás.
– Szerinted ez a dolga egy apának? – Ajkaira apró mosoly csúszott fel.
– Most meg mit vigyorogsz?!
– Több milliárd év után sem tanulsz. Ugyanolyan hirtelenharagú és konok vagy, mint amilyen a születésednél voltál.
Némán álltam, és nem tudtam elhinni. Egész végig itt volt. Itt volt és végignézte azt, ahogyan szenvedtem. Ahogyan harcoltam és ahogyan bukdácsoltam előre, de nem segített. Sőt, ennek a tetejébe csak holmi kertész angyalokkal üzengetett nekem, még megjelenni sem volt képes álmomban.
– Szemét. – mordultam rá.
– Megbocsátok.
– Miért? Mit tettem már megint?! – unottan forgattam szemeimet, s karomat összefontam mellem előtt.
– Fellázítottad az angyalokat. A testvéreid ellen fordítottad őket. Nem is egyszer. Forradalmat szítottál és megtagadtál engem. Sokszor. Kétségbe vontad a döntéseimet és az embereket. Mindenbe belekötöttél, amit nem te csináltál és a legkisebb hibát is megtaláltad mindenben, csupán magadban nem. – Chuck semlegesen magyarázott nekem, hol rám pillantott, hol a tájat kémlelte. Én elhűlten szobroztam előtte, s nem tudtam mit mondani. Egyszerűen, csak benn akadt a szó. – Ezért haragudtam rád. Letaszítottalak, akárcsak a bátyádat. Aztán eltűntem.
– Miért? – számonkérő tekintettel néztem Chuckra, ő pedig szusszant egy nagyot.
– Nem is tudom már. Ezért bocsátottam meg neked. Ahogyan láttalak, és szemtanúja voltam annak, amiket véghezvittél itt a Földön... és amit a bátyáid tettek. Rájöttem arra, hogy nem várhatom el tőletek azt, hogy igazságosak és tökéletesek legyetek, ha még én magam sem vagyok az. Nem tudtam tökéletességet alkotni, és ezért nektek kellett bűnhődni.
– Hát, nem vagy egy mintaapa, az biztos.
– Köszi. – Chuck ajkaira apró, keserű mosoly futott fel, majd végigmért engem. – Végül is... – vonta meg vállát – azt hiszem, hogy az a legjobb, ha a méltó helyedre kerülsz ismét.
– Méltó helyemre?
Chuck biccentett egyet, majd jobb kezét felemelte, s csettintett egyet. Hatalmas erő járta át testemet, s éreztem, ahogyan minden elérhetővé válik számomra. Szemeim ismét felizzottak, viszont mostmár nem aranysárgán. Frissen öntött ezüstként ragyogtak, ahogyan hófehér bőröm is. Platina hajam teljesen kifehéredett, alakom pedig kicsit nyurgább lett. A fényáradat egyre csak nőtt, s a Central Park látképe ismét homályosodni kezdett. Minden fehérré vált körülöttem, én pedig súlytalanul lebegtem és lelkemen a megnyugvás szellője suhant át.

Te leszel a leghatalmasabb a Mennyekben és a Földön is. Vezesd a világot helyettem, amíg én pihenek. Mert hatalmassá tettelek, én, az Úr, és én adtam neked erőt ehhez. Az én nevemben irányíts, ne kételkedj sosem magadban és mindig tartsd meg azt a könyörületet és emberséget, ami neked megadatott. Mert ez egyedülálló, nem csak a nemzetségedben, de a világegyetemben is. A szereteted és könyörületed égjen, mint éjszaka sötétjében a tűz, mint sötét égbolton a legfényesebb csillag. Szolgáld a jót és büntesd a rosszat, mert ezzel adományoztalak meg én, az egyetlen Isten és ezáltal emelkedtél fel a Mennyek országába. Tisztelj engem és tiszteld a teremtményeimet, s ezáltal ők is tisztelettel fognak feléd fordulni. Lelked tüze pedig fényeskedjen örökkön örökké az égbolton, a földeken, az elhagyatott házakban és kies mezőkön, a vizek mélyén és minden ember szívében, Céleste arkangyal.