Down From Heaven: The Fallen | Supernatural

18. Hattyúdal

Sajog az összes testrészem. Óvatosan kinyitottam szememet, s a nevető déli nappal találtam szemben magamat. A fény pengeként hasított íriszeimbe, szúró fájdalmat hagyva maga után. Nem tettem semmit, csak feküdtem. Feküdtem és néztem a felettem égő gömböt. A melege lassan felforrósította a fekete bőrkabátomat, de most ez sem tudott érdekelni.
Már úgyis halott vagyok. Nem mindegy?
Mellkasom lassan emelkedett, fel és le. Kipp, kopp, kipp kopp... a szívem lassan járta a megszokott ritmust, de már nem éreztem semmit.
Elfáradtam.
Akármit tettem, akármennyire is akartam, nem tudtam semmit sem tenni azellen, aminek be kellett következnie. Konokan hajtottam a saját akaratomat, de most be kell látnom; igaza volt minden rosszakarómnak. Legyen az Mihály, vagy akár Ruby... mindenki megmondta, hogy nem tehetek ezellen semmit.
De én azért is erőlködtem. Hajtottam, véreztem és verejtéket hullajtottam. És miért? Ezért? Most talán minden létező angyal, aki valaha is segített nekem, fenn hatalmas megtorlást kap. Sokan pedig azért adták az életüket, hogy legyek valami... hogy tegyek valamit, hogy mássá formáljam ezt a világot. De elbuktam. Mondanám azt, hogy okkal hullt a sok vér és okkal szítottam viszályt a Mennyekben és a Földön, de hazudnék. Hiábavaló volt minden. Minden lépésem egy botlás volt csupán. Reményt építettem, de nem láttam mást, csak a kudarcot.
Letettem a lantot. Már nincs semmim, nem veszíthetek semmit, nem is nyerhetek. Vicces, ugyanis... tényleg igaz a mondás. A háborúban senki sem győz. Minden lélek kevesebb lesz, némelyik sokkal, más pedig kicsivel, de ugyanolyan fényben már nem tündököl soha többet egyik sem. Jobban tettem volna, ha csendben maradok. Ha nem állok a sarkamra, és nem akarom eljátszani a nagylányt. Néha a menekülés lehet az egyetlen megoldás.
Igaz, mostmár hiába mondom ezt. Minden eldőlt, a játék pörgött, de a végén a nagy bábuk leütöttek a tábláról. Az egyetlen dolog, ami sajnálattal tölt el, az az, hogy nem csak én bűnhődök. Megannyi angyal fog fenn megtorlást kapni azért, mert az én tébolyult eszmémet követték. Ezt pedig nem lett volna szabad engednem. Annyira biztos voltam magamban, és hittem... Most az egyszer az életemben, hittem valamiben. Volt miért felkelnem, és volt miért tovább csinálnom. De sajnos ez sem volt elég.
A Sorsát nem tudja megváltoztatni az ember, csak bele tud törődni. A változtatáshoz még a legnagyobb királynak és a legbátrabb hősnek sincsen elég ereje.

– Céleste... - A mély, érces hang hallatán szívem erős lüktetésbe kezdett, s sietősen felugrottam a terepasztal takarásából.
– Mit akarsz? – flegmán köpködtem Castiel felé a szavakat, de nem néztem a ballonkabátos alakra.
– Sam...
Riadtan odakaptam pillantásomat. Castiel mindent elmondó tekintettel nézett mélyen kék íriszeimbe, s én kiolvastam érzéseit és gondolatait. Szívem még erősebben kezdett el zakatolni, s éreztem, ahogyan az apró szilánkokra zúzott lelkem apró porrá omlik. – Mi történt?
– Nem sikerült a terv.
– Megszereztétek a gyűrűket? – Csodálkozva néztem Castielre, ő pedig bólintott egyet.
– Halál odaadta Deannek az utolsó gyűrűt is. Detroitban pedig Sam igent mondott... a Kapu kinyílt, de Samnek nem volt ereje ahhoz, hogy Luciferen felül kerekedjen.
– Nem is tudom, hogy mit hitt. – Hangom elcsuklott, s éreztem ahogy az apró gombóc még nagyobbra nő torkomban.
– De van még egy utolsó megoldás.
– A francba a megoldásokkal, Castiel! – Az angyal felé intettem keserűen, ő pedig közelebb lépett hozzám. – Minden hiábavaló. Nem tudunk tenni semmit sem már. Mindennek vége.
– Lucifer és Mihály még nem csaptak össze.
– Össze fognak. Lucifer elpusztul, ahogy a világ fele is és eljön a Dicsőség ideje. Így zárul a történet, nem? – Megvontam vállamat, s elfordultam. Nem akartam, hogy Castiel lássa a szememből kibuggyanó könnycseppeket...
– Mindig van remény.
Könnyes tekintetemet Castielre emeltem, s halk szipogás közepette vizslattam arcát. Az az arc pedig... most nem rideg volt; érzelmek cikáztak rajta, és valóban... Castiel reménykedett.
– Mit akarsz, mit tegyek? – válaszoltam elcsukló hangon.
– Ütközz meg Mihállyal és Luciferrel. – Arcom elfehéredett, s az erőtlenség és a csalódottság ismét hatalmába kerített. Némán ráztam fejemet, s a földet kezdtem el pásztázni. – Képes vagy rá, Céleste.
– Honnan veszed? – Szemrehányóan Casre pillantottam, ő pedig ismét felvette velem a szemkontaktust.
– Ha nem lennél rá képes, nem tudtál volna felépíteni egy országot. Nem tudtál volna az egész Mennyország ellen fordulni, és nem tudtál volna annyiszor nemet mondani és annyiszor ellenszegülni. Ez vagy te. Ezért álltak melléd és ezért követtek. Hisznek benned még mindig, és hiszik azt, hogy meg tudod állítani. Hiszik, hogy vissza tudsz mindent forgatni és jobbá tenni a világot.
– Sablon szöveg, nem? – vágtam rá keserűen, mire Cas megragadta arcomat és a sajátja felé fordított.
– Közel sem. Céleste... ez a te végzeted. Az utolsó három bábu a sakktáblán. Fenn pedig csak egy maradhat.
Az apró sós cseppek elapadtak, s arcomról is lassan felszáradtak. Castiel hátrébb lépett, majd felém nyújtotta jobb kezét. Szívem még mindig gyorsvonat módjára zakatolt, s Cas kinyújtott kezét méregettem.
Már nincs semmi vesztenivalóm...
Megragadtam a kinyújtott kezet, majd minden elsötétült.