Down From Heaven: The Fallen | Supernatural

2. A Tábornok

Másnap reggel harsogó kürtszóra ébredtem. A hang először megrémített, sivítva töltötte be sátramat és ez rettenetesen idegesített.
Morogva fordultam a másik oldalamra az ágyon, de a kürtszó intenzitása csak nem akart csillapodni, ezért úgy döntöttem, hogy kikelek a puhának titulált ágyacskámból. Kócos hajjal, félálomban toltam félre a sátor bejárati szárnyát, és szememet elvakította a csodaszép felkelő nap fénye. Ásítottam egyet, majd nyújtózkodtam. Ekkor eszembe jutott, hogy mit mondott tegnap Gadreel. Berohantam vissza sátramba, gyorsan magamra kaptam a nekem szánt egyenruhát. Hófehér lovaglónadrág, és egy bő, elég középkorú történetbe illő felső, mellénél elől állítható apró fűzővel. Felráncigáltam magamra a barna bőrcsizmát, majd hajamat sietős copfba kötöttem és kirohantam a sátramból.
A lendülettől vezérelve csaptam ki a hatalmas ponyvát, amely hangosan vágódott a sátor oldalának, majd szaladni kezdtem a kiképzőtér felé. Még tegnapról emlékeztem homályosan, hogy valahol a tábor másik oldalán láttam egy hatalmas pusztát, talán az lehet az... így hát egyenesen oda tartottam.

A nap már rég az égbolton járt, amikor betrappoltam a kiképzőtérre.
Hirtelen minden tekintet alakomra irányult. A futástól kifáradt testemet kiegyenesítettem, s lihegő arcomra egy komoly, gőgös mimikát vontam. Végigsétáltam a csoport tagjai között, akik zavartan váltak szét előttem, egytől egyig mindegyikük engem nézett.
Az angyalok között bizonyára nem módi a késés, és nem is nézik jó szemmel.
– Késett, kadét! – Gadreel kiegyenesedett, csupasz felsőteste már most, a kora reggeli hűvös idő ellenére fénylett a verejtéktől, szőke haját hátrasimította.
– Tudom – vágtam rá konok hangon – És?
– Errefelé nem divat a késés – lépett elém a tábornok – Húsz fekvőtámasz – bökött fejével a poros föld felé. Éreztetni akartam vele a felsőbbrendűségemet, tudtam, hogy ismer engem és tisztelnie kell, ezért olyan megvetően néztem, amennyire csak tudtam.
Gadreel végigmérte alakomat. – Mi az, talán nem ért?
Zsörtölődve huppantam le a földre, s a szőke, izmos férfira pillantottam.
– Egy... – biccentett egyet, ezzel utasítva arra, hogy kezdjek hozzá a feladatomhoz – Ha végzett, álljon be a sorba. – Megfordult és visszasétált a többiekhez. Lomhán a megfelelő pozícióba helyezkedtem, s elkezdtem elvégezni a rám kiszabott feladatot.
Eleinte azt hittem, hogy simán menni fog.
Viszont, a tizedik után érezni kezdtem, hogy fárad a szervezetem. A karjaim remegni kezdtek, a hasamban lévő izomzat pedig egyre inkább erőtlenné vált. Hatalmas sóhajjal keltem fel a földről és egyenesen az edzést tartó tábornokra pillantottam. Egész testemben remegtem a fáradtságtól és a fájdalomtól, amikor Gadreel elém sétált. – Elég volt? – kérdezte komoran
– Maga szerint? – lihegtem bőszen.
– Még húsz fekvő.
– Mi?! – förmedtem rá értetlenül – Miért?
– A tiszteletet meg kell tartania a felettesével szemben.
– Jelen esetben... – izzott fel szemem aranysárgán, mire Gadreel megragadta karomat és egy határozottat rántott rajtam. A szorító, maró érzés és a hirtelen karomba nyilalló fájdalom miatt egy pillanatra leblokkoltam.
– Húsz fekvőtámasz – taglalta mondanivalóját lassabban, jól érthetően, viszont mérhetetlenül ideges hangnemben – Ne kelljen még egyszer mondanom.
Felmordultam, majd visszahelyezkedtem az kiinduló pózba. Már alig ment öt fekvőtámasz, annyira erőtlen voltam. A többi pedig csak, mondhatni, félsikert aratott.
Ez rosszabb, mint a kilencedikes tesitanárom. Jó, hiszen ez egy hadsereg lenne. Csak tudnám, hogy minek kell a fekvőtámasz a mennyei seregeknek...
Majdhogynem összeestem fáradtságomban, mire befejeztem a húsz fekvőt, s feltápászkodtam a poros földről. Hófehér öltözékem lassan szürkés–barnás árnyalatokat húzott magára és egy pár sárfolt is díszítette a térdeimen a nadrágot.
– Elég volt? – kérdezte ismét Gadreel.
– Igen – vicsorogtam rá elégedett pofával, pökhendi módon.
– Még tíz – fordult vissza a csapathoz a tábornok. Az agyvizem ismét felforrni készült, és megint feltettem az ismerős kérdést Gadreelnek.
– Miért?
– Mert ez a parancs – mordult rám utasítóan. Egy csöppet sem hasonlított a hangja ahhoz a tegnap esti lágy dallamhoz és nyájas stílushoz, mintha kicserélték volna.
Fintorogtam egyet, ezzel kimutatva a nemtetszésem a dologgal kapcsolatosan. De, nem mertem ellent mondani a szigorú tisztnek. Ismét elvégeztem a feladatot, igaz, már kevesebb energiával és beleéléssel, mint eddig.
– Látom végzett – fordult ismét hozzám az angyal, én pedig egy mogorva tekintettel ajándékoztam meg, és szótlanul bólintottam – Helyes. Álljon be a többiek közé, katona – tartott felém ekkor egy hosszú botot. Elkaptam a fegyvernek titulált fadarabot, s elvegyültem a tömegben, több kevesebb sikerrel. Az újdonsült angyalok le sem tudták venni rólam a tekintetüket, egész végig engem vizslattak. Úgy festett, hogy pontosan tudták, ki vagyok és miért vagyok itt, viszont senki sem akarta nekem szóvá tenni.
Nem is nagyon beszélgettek velem még az ebédszünetben, de még a kiképzés után sem.

***

A kiképzés majdnem az egész napunkat vette igénybe, rettenetesen erőpróbáló volt az egész. Mind szellemi és mind fizikai kiképzésben is részesülünk, az egységes tudásra épít elég agresszívan a haditervünk. Az angyali képességeim, amelyek mostanában igen erősek, is fejlődni fognak, a fizikai állóképességemről és a harctudásomról nem is beszélve... Mit ne mondjak, elég nehéz háborúzni. Hatalmas kitartás és lelki jelenlét kell hozzá.
Sosem tudnám ezt csinálni.

***

Napnyugta után az estebéd következett. A koszt nem volt olyan szörnyű, mint gondoltam, viszont nem ehettem magamat degeszre. Ami rettenetesen furcsa volt, az az elektromosság teljes hiánya. Se lámpák, telefonok, tévé, vagy bármi, ami a Földön megszokott volt. Éjszakára fáklyákat gyújtottak és ezek világították meg a tábort, sejtelmes fényekbe burkolva az arany lobogókat és a fehér sátrakat a telihold fénye alatt. A vacsora után magányosan kullogtam vissza a lakrészembe, s a sátram ajtaján belépve szembetaláltam magamat az egyik felettesemmel.
A férfi az asztalom mellett ült, egy krémszínű inget és egy fekete, alakjára simuló lovaglónadrágot viselt most, szőke haja frissen omlott arcába, vizes volt még, biztosan nemrég tisztálkodott meg. Jobbját az asztalon nyugtatta, balja térdén pihent meg, s amikor beléptem a sátorba, felém fordult a széken. Szürke tekintete találkozott az én kék íriszemmel, amely most jogos haragot és értetlenséget sugárzott. – Mit keres itt? – löktem oda neki a kérdést, majd levágtam a koszos csizmámat a sátor bejárata mellé.
– Illetlen ilyet kérnem, de tegezzük egymást – felelte a férfi, bólintott egyet.
– Mit keresel itt? – javítottam ki az előbbi hibámat, viszont már hangomon sokkal jobban kiütközött a méreg.
– Bocsánat, hogy így meggyötörtelek. De ilyenre kell számítanod... – sóhajtott fel Gadreel.
– Mi a francért volt erre szükség? – mordultam fel – Majdnem elájultam ott!
Nem, mintha annyira érdekelné szerintem, hogy mi történik velem.
A Főparancsnok felállt az asztalom mellől, s elém sétált. Hatalmas férfi volt, legalább egy fejjel magasabb nálam, szigorú ábrázattal és remekműveket megszégyenítő alakkal.
– Azt a parancsot kaptam, hogy próbáljalak megtörni – suttogta a férfi, ügyelve arra, hogy egy szót se halljon meg a külvilág.
– Ki?... – kérdeztem vissza értetlenül.
Gadreel közel hajolt hozzám. – Mihály... – susogta fülembe – nem akarja, hogy önálló akaratod és gondolkodásod legyen. Fél tőled.
– Tőlem? – néztem rá csodálkozva – De én nem akarok semmit...
– Az neki nem lényeges. Rögeszméje, hogy meg akarod a hatalmat tőle szerezni – mondta alig hallhatóan a tábornok. Meglepett, ahogyan egyből, az első nap után már belső titkokat árul el nekem és úgy kezel, mint egy társát.
– Hogy?... – felkeltette az érdeklődésemet, amit mondott, de még magam sem tudtam elhinni, hogy valaha is Mihály fölé tudnék kerekedni.
– Figyelj oda a kiképzéseken. Ahogy tudok, segítek neked, de nem ajánlhatok semmit. Meg van kötve a kezem. Mihály sejtheti, hogy téged pártollak, így minden lépésemet figyeltetni fogja, amíg itt állomásozunk és te velünk vagy.
Halk neszezést hallottunk ekkor a sátron kívülről, így Gadreel még gyorsan hozzám fordult, mielőtt távozott volna.
– Holnap találkozunk. Álmodj szépeket – Illedelmesen felhajtotta a sátor bejáratát és kisétált azon.

Levetkőztem, és a már előre elkészített langyos vízben, amely most egy hatalmas dézsába volt töltve, megfürödtem. Pontosabban fogalmazva, megmostam az arcomat na meg persze az erényeim területét.
Ahogyan elkészültem, meztelenül a faragott faasztal elé léptem, és az amellett található tükörben vizslattam magamat. Az egyik pillanatban kicsit hunyorogni kezdtem. Kreol bőröm mintha fehérebb lenne, mint eddig, sokkal fakóbb. Pedig egész nap a napon voltam, és ennek ellenére nem is barnulok hanem fehéredek. Mi a franc?
Értetlenül kezdtem el fésülni sötétbarna, derékig érő hajzuhatagomat, de a fésű hirtelen megakadt tincseim között. Elhűlten kotortam elő az egyik tincset, s rémülten nyugtáztam, hogy az emlegetett hajszálkupac teljesen ősz. De, nem az a tipikus szürke, hanem olyasmi, mintha fehérarany borítaná be a hajszálaimat.
Fejemet kiábrándult mozdulattal ráztam meg, majd félrehajítottam a fésűt. Biztos már későn van, és képzelődök. Alig aludtam valami az éjjel, lehet, hogy hallucinálok. Ezen gondolatokkal próbáltam magamat nyugtatni, s vagy a látszólagos nyugalom, vagy a kimerültség miatt, de lassan elnyomott az álom.