Down From Heaven: The Fallen | Supernatural

10. A Szajha

Apró idegekből tákolt görccsel a gyomromban vártam vissza a négy felderítőt. Fél órája távoztak, és még semmi hír róluk. Feszült alakkal vizslattam a városkába vezető kis utat, amikor hirtelen fegyvercsörgést véltem hallani. A hang irányába fordultam, s megkönnyebbülten nyugtáztam, hogy a négy felderítő nyomul felénk, sértetlenül. Amikor meglátták személyemet az út közepén, lelassítottak és előttem megálltak. Mindegyikőjük sorban ugrott le a saját lováról, s közelebb léptek hozzám.
– Mit találtatok? – fontam hátra kezemet.
Az egyik közülük biccentett egyet, s tisztelettudóan kiállt elém.
– A helyi templomban kerestek menedéket az emberek, máshol nem találtunk életre utaló jeleket. A démoni aktivitás igen magas, legalább nyolcvanan lehetnek az egész városban – jelentett tisztán érthetően az angyal.
– Köszönöm. Elmehettek. – intettem egyet, ők pedig lovaikkal együtt elsiettek.
– Mit akarsz tenni? – lépett mellém Gadreel.
– Támadunk. – fordultam a férfi felé határozottan, ő pedig kicsit kételkedve, de bólintott egyet.

Egy óra múlva a sereg ismét rendezett sorokba formálódott, s megindultunk a város felé. A jelentések szerint nem számítanak a jöttünkre, ezért valószínűleg hatalmas meglepetés fog a nyakukba szakadni. Csak, sajnos nem a kellemesebb formából. A démonok hatóköréhez érve a hadtest a megbeszélt módon szétszakadt apróbb rajokra, és így széledtek szét a kies településen. Én és Gadreel egyenesen a templom felé vettük az irányt lóháton. A szürkületben jól ki lehetett venni a kis kápolna alakját, és azt, hogy előtte mindenféle védelmet nyújtó eszközt bevetettek; vasdrótból készült kerítések, a tövében só, az egyetlen bejáratnak használt kapu előtt pedig egy ördögcsapda a betonra festve. Játszi egyszerűséggel ugrattam be a zárt kapun, a rozoga ajtót kitépve a zsanérjából, engem pedig Gadreel követett. A kápolna lelakatolt ajtaja érkezésünket jelezve szinte kirobbant a helyéről, ez pedig a benn lévő embertömegben hatalmas riadtságot keltett. Leugrottam a prüszkölő lovam hátáról, s Gadreel is ezt tette komor ábrázattal. Az állatok határozottan vigyázban álltak mögöttünk, én pedig megindultam a kápolnában álló emberek felé. Arcuk riadt és összezavarodott volt, látszólag nem értettek semmit, vagy alig értettek. Egy inges, sötétbarna hajú úriember remegve állt elém, s egy ismeretlen Énoki szöveget kezdett el motyogni felém. Kérdőn pillantottam rá, s óvatosan arrébb tessékeltem, ezzel ügyelve arra, hogy nehogy baja essen. A férfi csodálkozva állt arrébb, s az embertömeg szótlanul vált szét előttem.
– Ki a vezetőtök? – csengett dallamos hangom a néma, feszült teremben. Az oltárnál egy magas férfialak tornyosult a többi fölé, mellé pedig egy szőke hajú leány. A hölgyemény alig múlt tizennyolc éves, szőke haja lágyan omlott szolíd öltözékkel borított ruhájára, s őzikeszemeivel riadtan bámult rám.
– Én. – mordult fel az oltárnál az úriember, majd a lány valamit a fülébe súgott. A férfi mereven bámult engem és Gadreelt, majd lovainkat, s arca félelemmel telt meg – Távozzatok! – mutatott ránk – Sátán szolgái!
– Na szép, mondhatom! – lépett oda mellém vicsorogva Nate – A sok szentfazék kiutálja az önnön bálványait.
A leány meredten bámult minket, szemeiben ugyanúgy félelem táncolt, akárcsak apjáéban. – Elkapni őket! – sikoltott fel – Démonok! Meg akarnak minket ölni! – s ekkor szorosabban apjához bújt. A zúgolódó embertömeg felén pillantott, s egy pár férfi megpróbált foglyul ejteni minket. Ekkor tudtam. Tudtam, hogy a lány a Szajha. Túl egyértelműen akart minket kizavartatni innen az emberekkel. Félt tőlünk, és emiatt megpróbálta az embereket is ellelünk uszítani. A legkevesebb sikerrel.
– Ugyan, kicsi csillag! – emeltem fel a kezemet, s minden fegyver egy szempillantás alatt kámforrá vált a ránk támadók kezéből – Egy démon nem képes ilyenre. Mégis ki adta neked ezt a hamis infót?
– Az angyalok szólnak hozzá! – fordult felém indulatosan egy flanelinges férfi, én pedig az a jól ismert 'ugyan már' nézésemet intéztem felé.
– Be tudtunk jönni az ördögcsapdán, hahó! – integetett Nate – Szerintetek milyen démon nem akad meg egy ördögcsapdában? Ugyan már, ennyire nem lehettek síkhülyék. Tudjátok már legalább azt, hogy miben hisztek! Jézusom... ezt nem írja a Bibliátok, mi?!
– Nate! – fordult felé Gadreel, s a pegazus elhallgatott, de még pár másodpercig magában zsörtölődve vágta a pofákat.
– A nevem Céleste. – zengett ismét hangom a teremben – Az Úr arkangyala. – ekkor megtaláltam a szemkontaktust a pódiumon szobrozó lánnyal. Az arca rémült volt. Tudta, hogy érte jöttünk és ezt meg akarta akadályozni.
– Az angyalok nem beszélnek ilyen arkangyalról! – jelentette ki határozottan.
– Várj, kitalálom. – vágott a szavamba Nate – Az Apokalipszisről dumcsiznak? Ó de szupcsi! – ekkor elővette a nyávogós hangját, majd ismét komorra váltott – Ez itt rohadtul az Apokalipszis és nem a Szex és New York, kisanyám! Az angyalok nem dumcsiznak, nem beszélnek!
– Hogy hívnak? – szóltam oda a leánynak, s közelebb indultam felé, de az embertömeg utamat állta – Ha valóban hallod az angyalokat, akkor egy prófétával társalgok most éppen. – sziszegtem határozottan.
– Leah Gideon. – szólt a lány félőn.
– Nincs ilyen nevű próféta... – suttogta oda nekem Gadreel, arcom pedig még komorabb vonulatokat vett fel.