Down From Heaven: The Fallen | Supernatural

12. Az Istenek Kalapácsa

Sam és Dean három napja léptek le tőlünk. Azóta egy árva hír nincs róluk, még nem is hívtak. Ez meglehetősen rosszul esett nekem, de hát, nem tudok mit tenni. Biztos elfoglaltak... jó, ezzel csak álltatom magamat. Ha jobban belegondolok, kezdek aggódni, főleg azért, hogy nehogy megtalálják őket a bátyáim talpnyalói. Akár egyik, akár másik oldalról. Nem érdeke senkinek itt, hogy a Winchester fiúk akár a Mennyek akár a Pokol foglyaivá váljanak.
Délután kettő környékén ismét a nagyterembe hívattak, sürgős megbeszélésre. Csak tudnám, hogy mi olyan sürgős, hogy kirángassanak a kellemes rózsaillatú szépségfürdőmből. Tudom, nem éppen békeidők tájékán járunk, de a legtöbb kis mozgolódást a Tanács az én jelenlétem nélkül lerendezi. Valami nagyon nagy dolog kell ahhoz, hogy mind a tíz tagot azonnali hatállyal összehívják.
Sietősen trappoltam végig a márványfolyosón, s közben még megigazgattam vizes, kontyba fogott hajamat. Mivel nemrég kászálódtam ki a kádból, a hajamnak még időt sem adtak megszáradni. Fekete szaténköntösöm minden egyes lépésnél feszítően tapadt bőrömhöz, amiben úgy éreztem magam, mintha egy kályhában sütnének. A meleg, csillogó anyagot egy egyszerű, spagettipántos vajszín ruhává alakítottam, amint beléptem a nagyterembe. A fehér Converse cipőm puha toppanásokat hallatott, miközben rohantam végig a tanácsterem kies hosszán, majd felpattogtam a lépcsőkön.
– Miért kellett kirángatni a szépítő fürdőmből? – szusszantam egyet, s a terepasztal szélének támaszkodtam.
– Gabriel eltűnt. – jelentett remegő hangon Raziel, arcom pedig elhűltté vált.
– Mi az, hogy eltűnt? – mordultam fel, s mérges, mégis kétségbeesett hangom visszhangzott a teremben.
– Nem jelentkezett reggel, és a szobájában sem találtuk a reggeli gyűlés után, amin úgyszintén jelen kellett volna lennie. – lépett mellém Gadreel, miközben láthatóan végigmérte csapzott alakomat.
– Biztos csak kikérte magát. – vontam vállat. Jól tudtam, hogy nem szabadnapot kért, de ezt még magamnak sem mertem bevallani.
– Azt jelentenie kell a Tanács felé. – mormogott Raziel.
– Akkor hova ment?! – emeltem meg hangomat, mire az előttem álló angyal összerezzent – Azóta nem adott hírt magáról?
– Nem. – rázta csalódottan fejét Raziel.
– Miért csak most értesítettetek engem akkor?! – Megmarkoltam a fémasztal fekete peremét, s élesen az asztal másik végében előttem szobrozók felé hajoltam.
– Mi is azt gyanítottuk, hogy csak kilopódzott... – helyezte vállamra kezét Gadreel – te tudod a legjobban, hogy képes ilyenekre...
– De az, hogy öt órát távollegyen, az még nála is ritka. – fejezte be a mondatot Raziel.
– A rádión nem hallottátok? – mostmár tényleg kezdtem kétségbeesni.
– Nem. – ingatta fejét Gadreel.
– Telefon?
– Az sem.
– Küldjetek utána csapatot! Kerítsétek elő a nyomai alapján! – hadonásztam ingerülten.
– Céleste. – szorította meg vállamat Gadreel – Van egy perced? – Némán bólintottam, a férfi pedig lesétált velem az emelvényről, egyenesen ki a díszkertbe.

– Nem küldhetsz utána csapatokat! – sziszegte ingerülten.
– Te ne mondd meg nekem... – szívtam fel magamat dühösen.
– Én jobban ismerem az embereimet. Te nem vagy velük. Ezt te mondtad még! – ekkor sarkon fordultam, Gadreel pedig karom után kapott, s erőszakosan maga felé fordított – A démoni aktivitás a csúcsponton van és még tíz angyalunk sincs arra, hogy egy arkangyal után nyomozzon. Ami alapból hülyeség. Gabriel elrejtette magát Énoki jelekkel. Ha akar, majd jelentkezik. Nem akartalak értesíteni erről, de a többi tag nem tudott lenyugodni, ezért szóltak neked.
A bennem tomboló harag lassan lecsillapodott és a légzésem is normalizálódott. Gadreelre pillantottam, ő pedig egy apró mosolyt engedett ajkaira. – Lenyugodtál?
– Azt hiszem. – fontam össze mellkasom előtt karjaimat szégyellősen – Akkor... – sóhajtottam – Várjunk?
– Ez a legtöbb, amit tehetünk.
Ekkor szóra emeltem számat, de a zsebemben a telefonom hangos csörgésbe kezdett. Gabe lehet az? Remegő kezekkel halásztam elő a készüléket, s fogadtam a hívást.
– Camila! – lihegett a készülékbe Dean hangja.
– Dean, jézusom! – esett le a hatalmas kő szívemről.
– Camila, mit csinálsz most?
– Semmit. – feleltem, s közben gyanakvóan Gadreelre néztem, aki mereven hallgatta a beszélgetésünket.
– Kellene a segítséged. – szusszant a férfi.
– Hol vagytok?
– Muncie, Indiana. Nagyon nagy szarban vagyunk... – Dean hangja jól észrevehetően remegett a félelemtől és az idegességtől.
– Mi történik?!
– A pogány Istenek... – ebben a pillanatban riadtan Gadreelre pillantottam, ő pedig indulatosan elindult a bejárat felé, én pedig követtem – egy motelben gyűltek össze, sok embert foglyul ejtettek és mi is itt maradtunk. Gyere, kérlek.
– Ott leszek. – feleltem, de a vonal már süket volt.