Ne engedd el a kezem

9

- HoSeok –

Hetek óta figyelem Jimint, ahogy hajtja magát. Szinte nem pihen sosem, és ha mi hazamegyünk, ő még tovább marad. Azt hiszi nem veszem észre, hogy éjfél körül, meg hajnali kettőkor jár haza? Akármilyen csendben is jön a szobánkba, mindig felébredek rá. Nem tudok nyugalommal elaludni míg nem tudom, hogy ott fekszik a másik ágyon.

A próbák, az edzés, csak hajszolja magát. Tudom, hogy mindez HaNa miatt van, képtelen túllépni és elfelejteni. Azt hiszi, ez a sanyargatás majd segít. Hát ..... nem úgy tűnik.

Ráadásul azt is észrevettem, hogy alig eszik, de ha rákérdezek, szemrebbenés nélkül állítja, ő már korábban evett. Tudom, hogy hazudik, és azt is tudom, hogy fogyózik. Ez már nem diéta, és nem is normális. Vajon mennyi ételt vehet magához? Mert én szinte csak a vizes flakont látom a kezében, meg a kávét.

- JungKook –

Eltelt a két hónap pihenő. Már ha beszélhetünk pihenésről. Csak visszavonultunk a rivaldafényből, de ugyanúgy jártunk próbálni. Jimin .... megváltozott. Ha lehet azt mondani, nem sok választotta el a depressziótól. Alig szólt, hozzánk még csak valahogy, de YoonGi .... akár ott se lett volna. Átnézett rajta. Képtelen volt megbocsátani neki.

Tudom, hogy összetört HaNa miatt. Esténként, ha a szobájukban voltam, sokszor csak feküdt összekuporodva az ágyán, és nézett a semmibe. Mindent megmozgattunk, hogy a lány nyomára akadjunk, de egyszerűen felszívódott. Sehol egy árulkodó jel, bármi, amin elindulhattunk volna. Jimin szerelmes volt, életében először, és ezért nem tudja ezt kezelni. Fogalmam sincs, mikor fog túllépni.

Többször kaptam azon, hogy sír. Csak egymásra néztünk HoSeokkal, és az ő szemében is csak a szomorúságot láttam. Tehetetlenek voltunk.

Aztán rájöttem arra, hogy Jimin fogyózik. Mit fogyózik, egyenesen koplal! Ha szóvá tettük, mindig azt mondta, már evett, vagy majd később, most nem éhes. De sosem láttam, hogy bármikor is bepótolta volna. Rengeteget gyakorolt, késő éjjel járt haza, és a többieknek sosem mondta meg meddig maradt. Csendben osont a szobájukba, remélve, hogy hyung sem ébred fel, és nem kap szidást amiért túlhajszolja magát. HoSeok viszont elárulta, mindig hallotta, amikor megjött és ágyba bújt, de sosem szólt. Talán kellett volna.

Megkezdtük a szerepléseinket, a helyzet normalizálódni látszott. Legalább is azt hittük.

Egy jótékonysági koncerten léptünk fel Incheonban, amikor először vettük észre, valami nincs rendben Jiminnel. A tízperces szereplésünk alatt kétszer is megszédült. Az öltözőben mindenki aggódva kérdezte.

- Mi történt veled?

- Jól vagyok, minden rendben van – nyugtatott bennünket, de engem nem tudott félrevezetni.

- Jiminie .... eszel te rendesen? – faggattam mikor nem volt már senki a közelünkben.

- Persze .... hogyne ennék – és egy keserves mosolyt eresztett felém.

- De ....

- JungKookie, jól vagyok.

Néhány nap múlva fanmeetingünk volt, és Jimin csak ült szótlanul az asztal mögött. A rajongóink ajándékokkal kedveskedtek, de hyung alig szólt hozzájuk. Próbáltam viccelődni velük, ne legyen feltűnő a viselkedése. Aztán felfigyeltem valamire. Jimin néha ráhajolt az asztalra, de közben a hasát simogatta. Fáj a hasa, a gyomra? Elcsíptem egy-két arcrándulást, amelyek számomra mind azt bizonyították, valami nincs rendben.

Este a dormba visszaérve pizzát rendeltünk, de Jimin félrevonult a szobába, hogy telefonáljon a szüleivel. Jin még utána kiáltott, jöjjön vissza, de figyelmen kívül hagyta. Csak néztünk magunk elé és pusztítottuk a pizza szeleteket.

Elfáradtunk, vacsora után mindenki a szobájába vonult. Egy darabig fancafén beszélgettem a rajongóinkkal, majd lefeküdtem. Próbáltam aludni, de csak forgolódtam az ágyamban. Folyamatosan Jimin körül jártak a gondolataim, aggódtam érte. Máskor is vitte már túlzásba a koplalást, de sosem fájt semmije. Ez most valami más.

Nem tudom meddig kínlódhattam, mikor szaladó léptek zaját hallottam meg kintről beszűrődni. Aztán az ütő is megállt bennem a következőktől.

- Hívd a mentőt, gyorsan! – kiáltotta HoSeok.

Jimin! Csak vele lehet baj. Azonnal kiugrottam az ágyból és feltépve az ajtómat majdnem beleütköztem szaladgáló hyungjaimba.

- Mi ... mi történt?

- Jimin .... összeesett a fürdőszobában – mondta HoSeok kétségbeesetten és már ment is tovább.

A nappaliban mindenki ott volt, körbeállták Jimint, aki a kanapén feküdt összegörnyedve. Arca nyúzott, szemei karikásak, és csak nyögdécselt.

- Hányszor mondtam, hogy fejezd be ezt a marhaságot .... látod mi lett belőle – korholta NamJoon.

- Joonie .... ne most .... – tette kezét Jin a leader karjára, próbálva csitítani őt.

A mentők hamar ideértek, és el is vitték Jimint. HoSeoknak megengedték, hogy elkísérje, mi pedig még soha nem készültünk el ilyen hamar, hogy követhessük őket.

A kórházba érve láttuk, Jimin karjába már infúzió van kötve. Folyamatosan csak azt hajtogatta, ne haragudjunk rá. Bassza meg, még ő kér elnézést? Figyelnünk kell rá, ez nem mehet így tovább.

Talán félórája lehettünk benn, mikor megjelent egy orvos, kezében egy papírral.

- Önök közül hozzátartozója valaki? – nézett körbe.

- Nem, mi csak egy csapatban dolgozunk – lépett elő NamJoon. – Én vagyok a vezetőjük, nekem mindent elmondhat.

- Rendben. A helyzet komoly, de nem súlyos – erre valaki megkönnyebbülten sóhajtott mögöttem. – Nos, a barátjuk .... eszik rendesen?

Tudtam, hogy ez lesz a baj. De csak menjünk haza, meg fogom tömni az biztos mindenféle finom kajával.

- Az utóbbi időben fordult elő .... khm .... néhány alkalom, hogy kihagyott étkezést – felelte NamJoon.

- Néhány .... A vérképéből nem igazán ez látszik .... – nézett a kezében lévő papírra – és az állapota sem ezt mutatja. Éjszakára benn tartanám, és reggel hazamehet. Most kap némi vitamint és tápoldatot az infúzióban, de ez nem pótolja a szilárd ételt.

- Értem. Oda fogunk figyelni, és köszönöm doktor úr – hajolt meg a leader.

Szóval Jimin újra kezdte a koplalást és a vég nélküli próbákat ..... és megtörtént az első. Vajon észhez térítik a többiek?