Kézikönyv az ajtó előtt talált gyerekhez

Egy másik világ [1.]

A fiatal Irodatag egy sóhajjal figyelte társát, ahogy előresietett az úton, őt hátrahagyva. Nem akart lemaradni, még akkor sem, ha a vörös pont ezt akarta elérni.

-Hé, Chu! Nem vársz meg?

Kiáltott utána, úgy hogy az utcán levők közül mindenki hallja. Barátja azonban mintha meg se halotta volna, úgy haladt tovább, és csak pár perc múlva fékezett le, de akkor úgy, hogy a kötéses épp nem lökte fel a lendülettől.
Kíváncsian vetette hátra fejét, hogy megvizsgálja a másik arcát. Ajkaira lassan mosoly siklott.

-Tessék, megvártalak.

Dazai felfújta arcát, s hunyorított társára.

-Ahaaa~ Te aztán meg.

Jegyezte meg szúrósan, ahogy tovább haladtak mind ketten, most már egymás mellett. A barna keze párszor hozzásimult a kis maffiózó kesztyűjéhez, azonban még nem fogta meg. Várt a megfelelő jelre, mi nem sokkal később meg is érkezett. Egy biciklis száguldott el mellettük, és elég közel Chuuyához. Így az öngyilkos hajlamú megragadta kézfejét, s picit odébb rántotta.

-Figyelsz te az útra? A múltkor még egy oszlopnak is képes voltál nekimenni!

Magyarázkodott, a közben összekulcsolt ujjak miatt.
A kalapos megforgatva szemeit eltűrte ezt a cselekedetét, bár nem gondolta, hogy meg kéne védeni az utcán bármitől is. Tévedett.
Ahogy befordultak egy sikátorba, úgy fogta el a rossz érzés mindkettejüket, de egyik se tette szóvá, míg el nem jött a végítélet. Egy fekete csukjás alak vágta el útjukat. Persze a vörös egyből elengedte barátja kezét, s támadó állásba állt, ki tudja mit akar ez a személy. A kötéses pedig csak pislogva figyelte, mire készülnek ezek ketten.

-Ismered ezt az embert, Chuuya?

-Nem, de van egy olyan sejtésem, hogy most már ismerni fogom.

A párbeszédet az alak suttogása szakította félbe, mit egyébként nem lehetett érteni.

-Mit beszélsz?

Kérdezett rá a kalapos, most már ingerülten. Őrület, hogy bármi fel tudja egy pillanat alatt idegesíteni. Választ azonban nem kapott, mert hirtelen megnyílt alattuk egy lyuk a semmiből, mibe mindketten belepottyantak. A maffia tag már csak azt hallotta, ahogy az a bizonyos csukjás nevetésben tör ki, onnantól pedig mintha végtelen ideig zuhant volna, míg le nem ragadtak szemhéjai, akármennyire is próbálkozott az elalvás ellen.
Eszméletét vesztette.

Mikor elkezdett ébredezni, nem tudta mennyi idő telt el, vagy pontosan hol is vannak, illetve mi a fene történt. Azokban a pillanatokban csak arra tudott gondolni, hogy keményen landolt a földön, s társa sehol. Felkelt lassan, s még homályos látással kezdte keresni a kötésest. Végül orra bukott valamiben.

-Asszem megvagy..

Motyogta, fejével a földben. Az egész olyan volt, mintha valami hosszú kómából ébredt volna, s most azt se tudná, mi a tulajdon neve.
Dazai ugyanilyen állapotban volt, bár a fájdalom, mit Chu okozott a cipője orrával oldalában, őt jobban felébresztette.

-Legközelebb szólj ha fel akarsz kelteni.

Sóhajtott fel fájdalmasan, s mivel azt hitte az előbbieket csak álmodta, így kényelmesen oldalára feküdt.

-Kelj fel te idióta!-Kiáltott rá a vörös idegesen, ahogy sikerült újból talpra állnia. Kezdett visszatérni egyensúlyérzéke, majd megtörölte szemeit, s belerúgott a talajon levőbe.-Nem az ágyban vagy.

Az ex-maffia tag erre a mondatra, s cselekedetre már felült, s körültekintett. De amit látott nem volt épp olyan, minek nagyon örült volna. Valahogy más volt a sikátor. Nem sokkal, de más, ráadásul ahogy sikeresen felállt, még saját magát is másnak érezte. Hát még amikor ránézett Chuuyára.
A kalapos felvezette tekintetét a másikra, s pár másodperces néma csend állt be közöttük, mi igencsak ritka. De erre nem voltak szavak.
Végül a magasabb törte meg a csendet.

-Akármelyik univerzumban vagyunk, te még így is lányos vagy.

Természetesen elpoénkodta egyből a helyzetet. Az idősebb épp hogy megakadályozta magát abban, hogy nekiugorjon a másiknak, megforgatva szemeit elfordult tőle.

-Fogd be, és találjuk ki hogy juthatunk vissza.

Azzal már lépdelt is előre, nem félve az ismeretlentől.
Azonban Dazai elkapta karját.

-Várj! Ez nem a mi terepünk, nem tudhatjuk mire számíthatunk.

Igaza volt, a vörös mégsem akart neki hinni.
Arra gondolt, hogy már rég otthon lehetnének nyugalomban, de nem, nekik egy másik világban kell kikötniük. Csak a balszerencsét hozzá rá ez a nyomorult. Elrántotta kezét, s egy szó nélkül kilépett a fénybe.
Az utcán tömegek siettek, csak épp nem éppen a megszokott kinézettel. Mindegyik...nos, a saját szavaimmal élve emberi volt.
Az öngyilkoshajlamú társa mellé lépkedett, s úgy követte tekintetének irányát. A kalapos megszeppent nézése mindent elárult.

-Hova kerültünk..?