Szellemes élményeim

Anna

Nem tudom, mennyire érdemes folytatnom ezt a könyvet vagyis ezen gondolkoztam már jó ideje, azért nem jött friss rész. 

Mióta az eszemet tudom, és szembesültem a para dolgokkal, mindig azt mondták, ne mond el senkinek. Nagyon sokáig így is tettem. Senkinek nem szóltam, éltem az életem és próbáltam teljes mértékben elvonatkoztatni a szellemektől, viszont egy idő után, ahogy az internet megjelent, vele egy újabb lehetőség is került a kezembe. 

Láttam, hogy nem csak én járok ebben a cipőben, hogy sok más ember is érzékel olyan dolgokat, ami épp ésszel csakhogy felfogható. Épp ezért döntöttem úgy, hogy miért ne folytatnám... Hiszen aki akar, hisz, aki nem, az úgy is élhet tovább.

A következő történetet olyan volt átélni, mint egy nagyon hosszú gyenge horrort.

Még mindig koleszos éveimben jártam. Pontosan már magam sem tudom, hogy mennyi idős lehettem, de nem is ez a lényeg. Próbltam normális életet élni a barátaimmal. Akik közül egy-kettő tudta az én sötét kis titkomat, el is fogadták. 

Namármost, a kolesz szobában kilenc ágy volt. Két-két emeletes a falakhoz tolva, középen pedig egy kisebb egy személyes ágy. Én akkoriban az ajtóból nézve, jobb oldalon a belső ágy alsó szintjén aludtam. A lényeg, hogy szerettem azt a helyet, mert mindig olyan érzésem volt, hogy egy kis kuckóban alszok.

Ámde, ez a biztonságosnak hitt kuckó sem tartott örökké. 

Egyik éjjel azt álmodtam, hogy egy temetőben voltam éjszaka. Tudjátok, mint egy horrorfilmben. Sírkövek mindenütt, sötétség, és az az átkozottul idegesítő, sejtelmes köd a sírok között. Na, valahogy így tudnám lefesteni én is az álombéli temetőt. De nem is ez volt a legszörnyűbb, hanem, hogy volt ott egy fal. Egy szimpla fal, sejtemesen kivilágítva, azon meg egy óra. Nagy volt mindkettő, vagy kétszer akkora mint én. Mikor az óra éjfélt ütött, hirtelen elkiáltottam magam: Nem vagyok halott!

Az az egészben a pláne, hogy a valóságban is kiabáltam, persze a szobatársaim legnagyobb örömére. Plusz az volt az egészben a legjobb, hogy ténylegesen is éjfél volt. (Erről írtam életem legelső történetét is. Ha érdekel valakit, akár újra is írom és felteszem ide.)

Ez az álom majdnem minden este újra és újra előjött, ugyan úgy kiabáltam, szobatársaim meg velem, míg végül a tanárok úgy nem döntöttek, hogy hazaküldenek. Akkor, mintha elvágták volna az egészet, semmi bajom nem volt, nem álmodtam, nem kiabáltam. 

A következő héten, vissza is mentem a suliba/koleszba, de akkor meg olyan érzésem volt, mintha valaki figyelne. Egyik délután, napos létemre, a többiektől külön csináltam a leckémet. Ez azt jelenti, hogy míg mindenki a termekben volt, én egyedül kint ültem a zsibongóban, várva a négy órát, hogy végre csengethessek szünetre. De akor egy barátnőm is velem volt, ketten tanultunk, mikor is szomjas lett a barátnőm. El is indult az étkező felé, ami mögöttem volt nem is olyan messze. Megbotlott vagy mit tudom én, de odafordultam, hogy lássam, mit szenved, mjad mikor megbizonyosodtam, hogy jól van, fordultam vissza, mire egy teljesen ismeretlen lány ült a barátnőm helyén. Ott ült velem szemben és vigyorgott rám. Megijedtem, hiszen a kollégiumban mindenkit ismertem és be sem jöhetett senki, hiszen mint napos, nekem kellett az ajtót is nyitnom, ha csöngetnek. Pláne ott ültem a bejárat mellett és elég hangos az ajtó is, szóval arról sem lehetett szó, hogy más engedte be, míg elfordultam. 

Szóval nem kicsit ijedtem meg, de szerencsére eszemnél maradtam, és már éppen kérdezni akartam valamit tőle, mire barátnőm, megjelent újra elvonva a figyelmem. De mire leült, már sehol nem volt az ismeretlen lány.

Persze, megint nem szóltam senkinek, próbáltam elfelejteni, viszont nem volt olyan egyszerű. Sokszor feltűnt egy-egy pillanatra, mindig engem nézett és mosolygott. A hideg futkosott a hátamon állandóan, de tudtam, hogy nem bánt, nem azért van velem, mert valami rosszat akarna.

Ez ment egy jó darabig, de végül a lány is elmaradozott. Kezdtem örülni, hogy vége az egésznek, de végül újra jöttek az álmok. Megint a temető, meg az óra, megint kiabáltam, viszont az utolsó ilyen álomnál, hiába volt éjfél, nem tudtam kiabálni, mintha elment volna a hangom. Próbáltam kiáltani, de egyszerűen nem ment, majd valaki azt mondta, kiabáljak, vagy különben meghalok. Mivel nem tudtam alapból beszélni, csak gondolatban szólaltam meg, hogy nem megy. A hang tulajdonosa erősködött, hogy kiabáljak, majd végül megéreztem egy kezet a vállamon, megfordultam és az a lány állt velem szemben, akit többször is láttam. De nem is kellett sok, azonnal nyílt a szám, és kiabáltam.

Elmeséltem anyámnak a dolgot, meg annak az egy-kt barátomnak, akik mind azt mondták, valószínűleg egy őrangyalféleség lehetett a lány, akit később a történetemnek köszönhetően elneveztük Annának.

Ezek után minden szép és jó volt, elkerültem gimibe, ami szintén bentlakásos volt. Ott eg lány közölte velem, hogy mellém csapódott egy szellem. Én persze tettem a hülyét, mint aki nem tud az egészről semmit, de erősködött, hogy egy fiatal lány jár a nyomomban. Ő sem látja mindig, de elég sűrűn. Ami az egészben a leghátborzongatóbb, mikor megkérdeztem, hogy hogy néz ki, pont azt a lányt írta le, akit mi azóta is csak Annának nevezünk.