Szellemes élményeim

Egy új élet

Eddigi életem során megtanultam, hogy bizony vannak véletlenek. Mondogatják, hogy minden okkal történik, meg, hogy egy felsőbb hatalom állít utunkba akadályokat és a többi...

Mondanám, hogy én nem hiszek ezekben, de még nem jutottam el arra a szintre, hogy mindenre kellő magyarázatot adjak addig pedig maradok a véletleneknél. Voltak dolgok az életemmben amik megváltoztaták a nézőpontomat, de sosem gondoltam bele, hogy ennek így is kellett lennie, hiszen nagy változást nem hoztak. Persze, ahogy az ember egyre idősebb lesz, új dolgokba tenyerel és minden újdonság hoz magával változást. 

Ám a legnagyobb változás az életemben még is az volt, mikor megismerkedtem a párommal. Ennek közel négy éve már. Azóta, megszületett a kisfiunk is, és az volt az a pont, amikor tudtam, hogy ennek így kellett lennie. Az életem felgyorsult, már nem csak magamra kellett figyelnem, hanem ott volt a ház, a párom, és a fiam. Belecsöppentem a felnőtt lét minden pontjába. Nem volt időm foglalkozni azokkal a dolgokkal amiket azelőtt nagyon is szerettem, de még a paranormálissal sem. 

Egyetlen év lefogrása alatt, észre sem vettem magam körül semmit, ami megmagyarázhatatlan lett volna. De, ahogy a fiam betöltötte az egy éves kort, megint elkezdődött valami. 

Akkor még egy kis lakásban laktunk. Két emeletes, konyha, nappali, három szoba és fürdő. Nem voltak nagyok a szobák sem, és ahogy a picuri nőtt, úgy lett egyre több játékunk is. 

Születésnapjára kapott egy medencét, amibe labdákat lehet tenni. Mondjuk eleinte jó dolognak tűnt, viszont egy idő után a labdák kezdtek szétszéledni a házban. Igen, ilyenkor mindenki a gyerekre gondol először, mi is ezt tettük. Viszont volt egy nap, amikor mindhárman a nappaliban voltunk, párommal a kanapén ültünk, míg a Töki (így becézzük a fiam), ott játszott előttünk. 

A kanapé, az ajtóval szemben volt, így láttuk a folyosó egy részét, és a lépcsőt.

Egyszer csak arra lettünk figyelmesek, hogy az egyik labda megjelent az ajtóban. Odagurult, majd megállt. Nem különösebben foglalkoztunk vele. Csak mikor az álló helyzetben elkezdett pattogni.

Párom picit megijedt, de mondtam neki, hogy ne is foglalkozzon vele. Akkor már tudta, az egész történetemet, sőt, kiderült, hogy az ő családjukban sem meglepő, ha valaki szellemet lát. 

Szóval, kezdődtek a furcsaságok. Olvastam, hogy a babák látják a szellemeket és hát a mi kis Tökink sem lehetett kivétel. Persze a szkeptikusok jöhetnek azzal, hogy minden baba ilyen, de mikor elkezdett dumálni, és pár szót is ki tudott mondani, furcsa dolgokat hallottunk a babavigyázóból. 

Ha nekünk magyarázótt, az valami ilyesmi lehetett: Ááááááá-őőőőőőőőőő.... Szóval elhúzta a magánhangzókat, nem több, viszont mikor egyedül volt, akkor szó szerint hablatyolt, mintha beszélne, meg közbevágott olykor egy Bye vagy pápá szót. Persze, még nem vagyok biztos benne, hogy valakivel dumált, az is lehet, hogy csak a plüssökhöz beszélt... ki tudja.

Viszont párom öccse egyszer megjegyezte, hogy bizony szellem van a házunkban. Megfigyelte, hogy mikor felmegyünk a lépcsőn a Töki mindig csak egy pontra figyel. Sőt, nem egyszer megesett, hogy a nappaliban voltunk, játszottunk és oda-oda sandított az ajtóra, de volt mikor mindent félbe hagyva, egyszerűen lemerevedve nézett arra. Jó párszor ránk hozta ezzel a szívbajt, de még mindig nyugtattam páromat, hogy nem kell aggódni és csak felejtsük el.

Aztán úgy döntöttünk elköltözünk egy nagyobb házba. Találtunk is egyet, minden papírt elintéztünk, csak költözni kellett. Már a legtöbb cucc be volt csomagolva, de a gyerek játékait utoljára hagytuk, hiszen ha azok eltűnnek, akkor világvége van.

Hajnalban keltünk párommal, mert neki dolgoznia kellett, Töki aludt. Én az emeleten maradtam, elég nehezen bírtam felkelni, párom viszont már ment csinálni a kávét, mikor hallottam, hogy a járássegítő megszólalt. Valami idegesítő muzsikán. Nem foglalkoztam vele, azt hittem párom belerúgott, vagy valami. De nem telt bele fél percbe, jött fel, fal fehér arccal, hogy közöllje, csak úgy megszólalt a játék. 

Lementem, hogy megnézzem. Bent volt a nappaliban, az ajtóra felszerelt kapu pedig be volt csukva. Néztem egy darabig a játékot, de semmi nem történt, így bementem, lekapcsoltam és mentem kávézni. 

Sikeresen elköltöztünk, teltek-múltak a napok, a hónapok. Immár négy hónapja élünk a másik házban, ami szintúgy tartogat számunkra meglepetéseket. 

Pont tegnap történt, hogy kint álltunk párommal a hátsó ajtónál. Szóval ez úgy fest, hogy a konyhából nyílik egy ajtó, ami egy kis belépőbe vezet. Onnan balra van egy wc, jobbra pedig ki lehet menni az udvarra.

Szóval ott álltunk kint az ajtóban, ott volt a Töki is, próbáltuk visszatartani, hogy ne menjen ki cipő nélkül. Hozta a járássegítőjét is, azt próbálta meg kivinni. A játék ott lett hagyva az ajtóban, kicsi fiam meg berongyolt a wc-be, hogy akkor a csappal játszik.

Egy pillanatra efordultam, közben párom meg bement a gyerek után. Mikor megindultam én is a házba, elkezdtem keresni a játékot, de nem találtam. Azt hittem, bevitte a gyerek a mosdóba, de ott úgy is olyan pici volt a hely, és a párom még benn volt, hogy kihozza onnan a Tökit. Már meg is kérdeztem, hogy hol van a játék, de nem tudott válaszolni, szóval fogtam magam és bementem a nappaliba. Ott volt az a kis szemét. Az ajtóban állt.

Meglepődtem, nem értettem, hogy hogy került oda, mert ha be is tolta volna valaki, azt lehetett volna hallani. Elég idegesítő és hangos zajjal jár, ha elkezdik a konyha csempéjén tologatni. 

Szóval, igen. Hiába változik az ember, hiába hoz az élet változásokat, lesznek dolgok, amik mások szerint okkal történnek, de az, hogy a gyerek játékai maguktól mozogjanak, szerintem csak véletlenek. Okkal történt, hogy megismeretem a párom, hogy megszületett a fiam, de csupán a véletlen műve, hogy látok, hallokk, érzek dolgokat. Csak, hogy az élet ne legyen olyan egyszerű.

Élettörténetem itt befejeződött :D Eljutottunk a mához, ami a történetem végét jelzi, viszont nem teljesen. Előttem van még pár év, és ebben a pár évben még megmozdulhat pár dolog. 

Amit megtörténik, ígérem, leírom.

További szép napot!