Miraculous - Nélküled

- 2 -

Serényen dolgoztam az ajándékodon, amikor segélykiáltásokra lettem figyelmes. Kis kwamimmal egyszerre kaptuk fel fejünket majd egymásra nézve bólintottunk.
-Tikki, pöttyöket fel!- kiáltottam.

- • - • - • - • - • - • -

Jojóm segítségével repültem egyik háztetőről a másikra. Mint mindig, most is az Eiffel-torony felé vettem az irányt, hogy onnan rendesen belássam a környéket. A magas épület tetejéről gyönyörűen látszódott a naplemente, ami narancsos-rózsaszínre festette az égboltot.
-Szép napunk van, nem igaz Bogaram?- szólaltál meg kedvesen.
Érkezésedre nem számítottam, így kissé ijedten ugrottam meg hangodat hallva.
-Jól mondod Cicám, de még szebb lenne, ha Halálfej is nyugton hagyna minket.- fordultam feléd.
-Én nem bánom.- léptél felém rejtélyes vigyorral az arcodon.
-Igen? És miért nem?- kérdeztem mindent sejtő mosollyal.
-Mert így láthatlak.- suttogtad, majd zöldjeiddel szemembe mélyedtél.
-Azok a smaragdzöld szemek, miért nem vettem észre soha...-
Szemeid még mindig az enyémbe bámultak, és fejeddel is vészesen közeledtél.
-Később Cicus, most elkell kapnunk egy koszos bogarat.- toltam el arcod kínosan.
Megráztad kobakodat, mintha csak most tértél volna vissza álmaiból.
-Persze Drágám. Arra.- ölelted át félkaroddal derekam, majd botodat kinyújtva érkeztünk a földre.

- • - • - • - • - • - • -

Egy akumatizált lány ijesztgette Párizs lakóit. Sötétkék, mondhatni fekete ruhát viselt, hosszú földig érő szoknyával. Amerre csak járt vak sötétté változtatta a tájat, ahol az emberek csak bolyongva tapogatóztak. Legyőzése nem volt a legkönnyebb dolgunk. Fáradtan kaptam el az akumát, hogy aztán megtisztítva engedjem szabadjára a kis pillangót.
Gondterhelt arcomra mosolyt erőltetve nyújtottam feléd öklömet. Meglepődésemre ahelyett hogy hozzá koccantotad volna tiédet, megragadtad kezemet. Óvatosan kibogoztad azt, majd ujjaidat enyém köré fontad. Azt követve ezt a másik kezemmel is megtetted. A sötétben is biztos voltam, hogy látszik pipacsvörösbe borult arcom. Annyira gyorsan történt minden, hogy a számat sem tudtam kinyitni.
Az éjszakában szinte világítottak zöld íriszeid. Láttam bennük izgalmat valamint, egy csöpnyi félelmet.
-Elhatároztam, hogy ma mindenképp elmondom neked. Nem tudom már többé magamban tartani.- suttogtad, egészvégig szemembe nézve. Ebből tudtam, hogy ez egy őszinte vallomás lesz, nem egy újabb gyerekes vicc. Sajnos ettől is tartottam.
-Katica...- motyogtad és egy pillanatra megremegtek kezeid, miközben elbizonytalanodva kaptad el tekinteted. Nagyot nyeltél, majd zöldjeidet újra rám emelted. Kezeimet határozottan megszorítottad.
-Szeretlek!- mondtad ki hirtelen.
-Bárcsak tudtam volna már ekkor, hogy ki rejtőzik az álarcod mögött...-

Petra
❤