Miraculous - Nélküled

- 9 -

Visszatértem, és nem is tudom, hogy mit mondjak.... a bűntudatomat már csak a megtekintések száma és a kérlelő commentelők tudták növelni.
Sajnálom, hogy ennyire eltüntem... meg sem érdemlem, hogy ti drága olvasók itt maradjatok velem. A könyv lassan túllépte a 2000 megtekintést. Nem tudok mit mondani... annyira jól esik hogy ennyi embert érdekel az irományom. Nagyon hálás vagyok érte! Most pedig elhoztam a 9 részt, aminek kijövetelére ennyit kellett várnotok, (nagyon elvesztettem az eddigi stílust, magát az alaphangulatot, és át is kellett olvasnom egy párszor az eddigi részeket de..) őszintén remélem hogy sikerül érzelmileg megmozgatnom titeket!

Ahogy a sötét pillangó az udvar felé röppent, teljesen megbizonyosodtam róla, téged akar áldozatának.
A lábam ösztönösen cselekedett, és szélsebesen kezdtem el rohani a kijárat felé.
-Adrien vigyázz!!!- léptem át a küszöbön futólépésben, majd fékezve sebességem értem mögéd. A zuhogó eső vízcseppei lassan folytak végig aranyló tincseiden, majd hátadon folytatták útjukat, ezzel teljesen átáztatva fehér pulcsidat. Arcodat nem láthattam, hisz nekem háttal álltál. Tested mozdulatlanul állt, csak a hideg szél bújt ruhád alá, meg-megborzongatva téged.
Ahogy az akuma egyre közelebb röppent kezedhez a könnycseppek lassan kezdtek felsorakozni szemem sarkában, hogy majd fájdalmasan csorduljanak ki onnan. De akkor váratlanul cselekedtél. -Váratlanul  bátor és merész voltál. Itt kellett volna meglátnom benned azt a Macskát, aki még a legnehezebb időkben is kitart, azt aki mindent megtesz Párizsiért, azt akiben érdemes megbízni, azt akiben nem csalódsz, mert erősebb mint bárki más. Miért nem tudtam akkor? Miért nem vettem észre?-
Hirtelen elutasítóan kiraktad oldalra a kezed.
-Felejtsd el, Halálfej. Hiába próbálkozol most, mikor a legjobban fáj. Nem engedem hogy akárki irányítson. -mondtad olyan erővel és határozottan, ahogy még sosem hallottalak. A bogár pedig szavaidat parancsnak véve elszállt. Szemeim elkerekedtek a könnyeim pedig csak eleredtek a hatalmas megkönnyebbüléstől. Lábam beleremegett, a szívem pedig már szinte fájdalmasan dobogott egyszer a mellkasomban, majd felkúszva a torkomban. Annyira féltem, hogy a szemeim elött fogsz akumatizálodni, hogy talán csak az azt követő egekig érő adrenalin szintem tudod annyi bátorságot adni, hogy erre vetemedjek.
-A-adrien!-kiáltottam.
Meglepetten fordultál meg, de arckifejezésed mögött a szomorúságod is megcsillant. Pontosabban a két mese szép smaragd szemeidben, amiket egy homályos fátyol fedett, de csillogásukat azt sem tompította. Ahogy láttam könnyes tekinteted, lehunytam szemeimet és pár lépést haladva kitárt karokkal szorítottalak magamhoz. Ekkor esett le az a hatalmas kő a szívemről, ami azóta kínzott mióta csak ilyen búsnak láttalak.
-Marinette?-kérdezted meglepődötten, de hangod olyan gyenge volt, hogy még ilyen közelségben is alig hallottam.
Megdermett tested lassan ellazult, és leengedett karjadiat felemelted, hogy óvatosan vállamra simítsd, s viszonozd gesztusom. Egy pillanatra magadhoz szorítottál. Abban a pillanatban ott álltunk, ketten az iskola kapuja előtt, szorosan ölelkezve, míg ruhánkat az ömlő eső áztatta. Teljes némaságban, nem is volt szükség szavakra, a szívünkel mondtuk el fájdalmunk. Olyan volt mintha senki nem lett volna a világom csak mi ketten. Két sebesült lélek, akik egymásra támaszkodnak. Annyira nyugtató volt, hogy azt kívántam bárcsak örökre ebben az állapotban lennénk.
-Adrien, annyira féltem, hogy bármi ba...- kezdtem volna kitörni, de magamba folytottad szavam. Ahogy szád kinyílt, szemem elkerekedett, s könnyeim felsarokazva vártak hogy elárasszák pirosló arcomat.
A hidegtől kicsípett vörös ujjaim pedig  megremegve szorultak össze.
-Marinette, te szerelmes vagy belém?

Petra
❤