Ace of Diamond

Negyedik fejezet

MEI

Az első hetem borzalmasan indult. Hétfőn azzal a tudattal ébredtem, hogy fogalmam sincs, merre van az osztályom és az kicsit sem segített rajtam, hogy későn indultam ki a koliból. Végül 15 perc késéssel, a töri tanár útmutatásával eljutottam az osztályterembe. Mindenki meglepetten nézett. Említenem sem kell, hogy mennyire zavarban voltam. Bemutatkoztam. Próbáltam nem dadogni közben. Észrevettem egy szabad padot a középső padsorban. Igyekeztem úgy beülni oda, hogy ne lássam a többiek tekintetét, bár éreztem magamon mindegyikükét. A tanárnő nem írt be, de megjegyzett magának. Gondoltam, s mondta is. A nap egyetlen pozitívuma az volt, hogy megismertem egy nagyon rendes lányt, a kissé szeplős és éjfekete, göndör hajú osztálytársnőmet, Elaine Montanat. A nap legnagyobb negatívuma, hogy sajna összehozott a sors egy idegesítő, keszkődős sráccal is, aki ráadásul nem csak az órákon lesz egy légtérben velem, de még a baseball pályán is. Szuper. Ő a rézvörös, feje két oldalán kinyírt hajú, szürkésszöld szemű Dean Hughes. Nem tudom, hogy másokkal is így viselkedik-e, de nekem már az első nap után a fekete listámra került.
A kedd ennél finomabban telt, nem késtem, laza órák voltak, próbáltam nem figyelni Vereskére – így neveztem el, mert ő meg „Archie"-nak hív, mivel a vezetéknevem Archer – és végül sikeresen zártam az iskolanapot. Délutántól késő estig futkorásztam a baseball pályán. Sajnos továbbra sem voltam képes több kört lefutni, mint korábban, de már nem lihegtem annyira. Lehet, hogy az a kapitány jelenléte miatt volt? Csak nem. Egy tapló pasi, akinek még a nevét sem tudom, nem lophatta csak így be magát a szívembe, de talán megtetszett, mert fejben elég sokszor gondolok rá és valahogy egyáltalán nem bántam volna, ha látom.
Elérkezett a szerda. Ezen a harmadik napon Deannel nem volt nagy baj, az idegesítő dumája egyik fülemen bement, a másikon meg ki. Ezt az ügyes problémát megelőző módszeremet Elaine megdícsérte. Szerinte egészen addig, amíg figyelmen kívül hagyom azokat, amiket mond, megkímélem magamat és őt is a rossz következményektől. Igaza is van. Aztán természetesen találtam valakit, aki ezt a napot is elrontja. Az ebédlőben történt. Megkaptam az ebédadagomat, nagy nyugodtan mentem ahhoz az asztalhoz, ahol Elaine és még két osztálytársunk ült. Már csak pár lépésre voltam tőlük, amikor valaki rám borította a tálcámat. Mondanom sem kell, hogy a krumplipüré, a rántott hal, a meggybefőtt és a gyümölcslé is rajtam landolt. Nagyszerű volt! Még szerencse, hogy nem az egész iskola látta. Csak a diákok fele. Tönkre tette a ruhámat, kárba ment a finom kaja és még csak bocsánatot sem kért! Nem is szólt semmit. Megbánó arc helyett egy boldog, mosolygós pofika nézett rám lenézően! Remek, más sem hiányzott nekem, mint egy műcica! Miaval így nevezzük azokat a plázacicákat, akiknek szerintünk mű mindene. A körme, a melle, a szempillája, sőt, még a haja is! Hiába magyaráznám neki, hogy azt póthajnak nevezik, mert még kicsi eme bonyolult külsejű lányok megértéséhez. Nem is akarnám terhelni a kis agyát ilyen hülye dolgokkal. Visszatérve a szöszkéhez. Még a parasztkapitány se tett volna ilyet! Maximum véletlenül borította volna rám és legalább bocsánatot kért volna érte. Legalábbis remélem. Pechemre pont az a fajta csaj volt ez, akit a suli imád, a lányok nagy része vele akar barátkozni – fel nem tudom fogni, miért – és a srácok meg a nyálukat csorgatják utána. Fúj! Amikor kajával átitatott ruházatomban lehajoltam, hogy feltakarítsam a földről, még rá is taposott a „barátnőivel", majd mentek dolgukra. Nem tudom és nem is érdekel, hova. A lelkem fájt, hogy ez a finom ebéd kárba ment. Sóhajtottam párat, majd Elaine segítségemre sietett. A konyhásnéni is nagyon aranyos volt. A feltakarításért cserébe kaptam tőle egy pótebédet, de ez titok. Csak mi ketten meg Elaine tud róla. Így hát a szerdai futásom megkönnyebbülést jelentett nekem, mivel nem látott és hallott senki a baseball pályán, ezért annyit káromkodhattam, amennyit csak akartam. Modern társadalom, egy emlékkönyv előbb vagy utóbb betelik, de a baseball pálya? Annyi titkomat, lélekbajomat, káromkodásomat adhatom tudtára, amennyit csak akarok! Van helye bőven és nem adja tovább senkinek. Hiába remek hallgató társaság, a tíz kör lefutásában sajnos nem tudott segíteni. Ismételten közepes tempóval futottam. Jó hír, hogy már képes voltam egy szuszra nyolc kört lefutni. Rossz hír, Vereske dumájából annyi megmaradt a fejemben, hogy péntekenként lesznek az edzések, így már csak egy napom volt felkészíteni magamat.
Csütörtökön az órákon stresszeltem és azon imádkoztam, hogy legyen már vége az iskolának, mehessek már végre futni. Elérkezett az a perc is, csengetés után elköszöntem Elainetől és siettem a koliba átöltözni. Pillanatok alatt kész voltam és már mentem is a pályára. Út közben azon gondolkoztam, hogy mit tegyek. Nem jutott eszembe semmilyen gyors mód arra, hogy felerősödjek és lefussak pihenés nélkül tíz kört. A nyolcadik végén megálltam, kifújtam magam, aztán öt perc pihenő után folytattam. Párszor ezt még megismételtem. A nem tudom hanyadik tizedik kör után megálltam a kispadnál. Fogtam magam és leültem gondolkodni. Semmi jóval nem rukkoltam elő. Ahogy így elmélkedtem, lépteket hallottam meg. Azt hittem, csak a fáradtság játszadozik velem. Nem vettem figyelembe. Végül valaki megállt előttem. Felnéztem, s egy ismerős arcot láttam magam előtt.