ʟᴏɴɢ ʟɪᴠᴇ ᴍᴇ | ✔

♤ Őrület ♤

Az Arkham Elmegyógyintézetben két lehetőséged van - vagy épelméjű maradsz és ha van egy halvány esélye is hogy kijutsz innen, akkor cselekszel, vagy hagyod, hogy az itteni orvosok kedvük szerint kínozzanak, elvegyék tőled a józan eszedet és megőrülsz. Én az utóbbit választottam. Úgy éreztem bűnhődnöm kell amiatt, amit tettem. De minél tovább maradtam elszigetelve a külvilágtól, annál jobban éreztem - elvesztem. Jerome volt az, aki emberi volt ezen a helyen. Akivel megértettem magam és beszélgethettem vele. Úgy mindenről. Kis piti dolgokról. De sosem tudtam elérni hogy magáról beszéljen, csak annyit tudtam amit mindenki tudott - az édesanyját a halálba küldte. Azért volt bezárva, mert megszabadította magát az egyetlen problémától, ami romlott lelkűvé tette őt. Néha elgondolkodom azon, hogy én is ezért tettem volna? A nővérem egy kisebb akadályt jelentett a szememben, nem kaptam meg a jól megérdemelt dicséretet és ezért tettem amit tettem? Most már sosem tudom meg. Mióta Jerome lelépett azzal a két férfival, hetente kétszer megkapom a jól megérdemelt kezelésem. Azt vettem észre magamon hogy kezd minden érzékem eltompulni. Nem érzem az ételek ízét. Nem érzem a hideg víz érintését a tisztálkodásnál. Úgy érzem magam mint egy lélek nélküli test, aminek nincs semmi célja a földön, csak bolyong, elveszve. Csak ürességet és fájdalmat éreztem. Nem lelki, hanem testi fájdalmat. Múltkor elcsentem a konyhás nő hajából, az egy kikandikáló hajtűt, amit gondosan el is dugtam a ruhám ujjában. Azzal ellenőrizem érzek e még egyáltalán valamit. Van e még valamim, ami emberivé tesz. Még ember vagyok, de lassan már csak egy lélek nélküli test leszek, aki itt tölti a hátra lévő életét. Az érzéseim teljesen összezavarodtak az elektrosokk által. Mintha csak azért csinálnák, hogy kitöröljenek belőlem minden érzelmet. Minden egyes kezelés eltüntet egy jókora darabot belőlem. Most is úgy érzem, teljesen eltüntették azt, aki valójában voltam. Csak az asztalnál görnyedek a társalgóban és az ételt lökdösöm a papírtányéromon. Nem valami étvágygerjesztő és borzalmas íze van az itteni ételeknek amit még annak sem nevezhetnék. Olyan mintha a levegőt tennék be a számba és azt akarnám letuszkolni a torkomon. A fejem zúgott a korábbi kezelésemtől, a hangok amiket az étkezdében lévő emberek adnak ki magukból, ordítássá, tombolássá mosódik a fejemben. A fülemre tapasztottam a kezemet hogy véget vessek ennek, de a hangok a fejemben egyre csak erősödtek. Az óra kattogása. A fogak csattanása. A műanyag poharak reccsenése. Olga hátborzongató nyögései a sarokból. Minden. Egy halk sikoly kíséretében söpörtem le az asztalon fekvő tálcát, ami fülsüketítő csattanással ért földet, ezzel felkeltve a betegek és az őrök figyelmét. Egyesek hisztérikus sikongatásba kezdtek, őrjöngtek, minek az lett az eredménye, hogy az őrök felállítottak és kivezettek a teremből, hogy lecsillapodjanak a kedélyek. A cellába érve, ledőltem az ágyamra. Fülemre tapasztottam a kezem és sírtam. Forgolódtam a kibaszott ágyamban és úgy éreztem megfulladok. A fülem sípolni kezdett, mintha egy mentő szirénája lett volna közvetlen a közelemben. Hirtelen hallottam egy mélyebb zúgást, majd egy kattanást. Összevontam a szemöldököm, majd elemeltem a kezemet a fülemtől. Felültem a rozoga ágyamon. Megtöröltem könnyektől fátyolos szemem, kétszer pislogtam hogy jól látom e. A cellám ajtaja tárva nyitva volt. Kábán álltam föl és battyogtam a rács elé. A rabok a folyosón őrjöngtek, sikoltoztak. Hatalmas káosz keletkezett őrök és betegek között. Ez a technikai zavar, ami kinyitotta az ajtókat, rettenetes port kavart maga körül. A betegek sorra támadtak rá az őrökre, akik fegyverrel próbáltak rendet tenni.

 - Valaki hívja fel a rendőrséget! - hallottam egy határozott férfi hangot. Egy fekete bőrű egyenruhás volt a hang tulajdonosa, aki elő is kapta a telefonját, de terveit keresztül húzta egy beteg, aki a hátára ugrott és fogát a férfiba mélyesztette. Az őr felordított fájdalmában, az őrült nevetett, mintha vérszemet kapott volna. Egy pillanat alatt kitépte a kezéből a fegyvert, amit a másik kezében tartott, majd le is puffantotta. A szám elé kaptam a kezem, egy lépést tettem hátra. Vészhelyzet van. Őrület. Az egyik énem azt vallotta fussak - még lehet hogy meg tudok szökni innen. A másik viszont azt mondja maradjak nyugton, nehogy valakinek a fegyvere által vesszek oda. Egy hatalmasat nyeltem a döntésképtelenségem miatt. Végül döntöttem. Kisöpörtem a szememből pár előre lógó vörös hajtincset és futni kezdtem. Körülöttem őrület. Halottak. Azoknak a holttestei, akik eddig fogva tartottak és adódott olyanokéból is, akik osztoztak a sorsomban. A fények villogtak körülöttem, látásom még mindig homályos volt. Csak egy cél lebegett a szemem előtt - ki kell jutnom innen. Egyik lábamat, raktam a másik után, nem tudtam hogy merre fussak, csak rohantam céltalanul. Aztán valaki hirtelen megragadta a csuklómat. Egy hangos sikoly hagyta el a számat, mikor az illető erőszakosan arccal falhoz nyomott. Éreztem a hideg fal érintését és  belőle áradó bűzt. Kezemet szorosan hátrafogta. Tudtam hogy nem lesz könnyű a szabadulásom, de kissé csalódott voltam hogy ilyen rövid ideig tartott. Éreztem hogy a férfi, akárki is volt az, lassan a fülemhez hajol és lassan megnyalja a fülcimpámat. Megborzongtam az érintéstől.

 - Nézd milyen felfordulást csináltam a kedvedért kislány! Lesz mivel meghálálnod. - duruzsolta a fülembe egy kísértetiesen ismerős hang. Szívem a kelleténél is hevesebben kezdett verni. Egy halovány mosoly terült szét az arcomon.

 - Jerome? - suttogtam félve, hogy talán még sem ő lesz az. Mihelyt kiejtettem a nevét a számon, elengedte a csuklómat és maga felé fordított. A Valeska fiú tetőtől talpig egyenruhában feszített, fején egy rendőr sapka díszelgett, amit lekapott a fejéről és színpadiasan meghajolt előttem.

 - Személyesen. - széles vigyor terült szét az arcán, majd kiegyenesedett.

 - Mi...mit keresel te itt? - szegeztem neki a kérdést, kisebb félelemmel a hangomban. 

- Jaj ne már! - emelte égnek szürkéskék szemeit. - Azt hitted kihagylak a mókából? - nevetett fel. - Ha azt hitted megúszod annyival, hogy itt hagylak, tévedsz kislány. Még nem szembesítettelek azzal az éneddel amilyenné Gotham formált. Itt az ideje hogy megtegyem végre. Ezért most elviszlek egy helyre.- kacsintott rám, mire egy értetlen pillantást kapott válaszul.

 - Oda ahol minden elkezdődött.