Hódítás Kétkereken

[17]

ZOÉ SZEMSZÖGE:

Kb egy hete vagyok mr. Terrorral együtt, vagyis Barnabással.
Az időérzékem szerintem meghalt épp a túlvilágról posztolt pár perce az instara.
A napok egybeolvadnak vagy történik valami vagy csak szimplán unatkozom. Minden reggel mikor felkelek, rámsüt a nap és reménykedem hogy ez csak egy rémálom. De sajnos ugyanott ébredek, a börtönömben, ami amúgy ha nem egy beteg állaté lenne, talán még laknák is itt.
A fal királykék, a függönyök ezüstösek a bútorok feketék a szőnyeg pedig szürke. Bár a ,,bútorok" mindössze az ágyam, az ablakok, egy asztal, egy szék, és könyvek melyek üresek.
Amúgy a kaja is elég jó, de hiányzik a szabad és minden más.
Épp elkezdtem írni egy kiskönyvbe, ugyanis találtam tollat, fekete, pont mint én...
Leírtam mindent, a helyet, az időt és az érzéseimet. Hátha egyszer megtalálja valaki és rájön milyen rideg is a világ másik oldala.
Mikor végeztem a napi leírással leültem az ágyra és gondolkozni kezdtem, mint mindig most is mindenen. Az egyetlen dolog ami vigasztal, hogy nem leszek itt örökre.
Ami a legjobb, hogy van egy nyakörvem, amitől óránként egyszer elájulok és egy bizonyos idő elteltével felkelek. Nem értem ez mire jó, de remélem hamarosan lekerül rólam.
És remélem hamarosan elmehetek innen.
Ebben a pillanatban kopogtattak.
- Szia életem. - mondta a tipik beteg mosolyával Barnabás. Én csak egy szúrós pillantással díjaztam.
Ekkor nála pedig eltört az a bizonyos mécses. Elkezdett ütni, verni... Az utolsó emlékkép, homályos látás, és az elégedett röhögése volt....

Hello kedves olvasóim!❤
Szeretném nektek megköszönni a 12k (???) megtekintést.👑❤
Imádlak titeket😍
És szeretném ha elnéznetek a sok késést és kihagyást😭
Ezentúl próbálok odafigyelni rá❤