Hódítás Kétkereken

[19]

BARNABÁS SZEMSZÖGE:

Ma van a nagy nap, hogy megmutatom Leó picsáját a társaimnak. Igazából fogalmam sincs mit kapott el. De elég komoly lehet, hiszen általában tudok segíteni az ilyesmiken de ez más. Mármint elég jónak tartom magam, ahhoz hogy egyedül is megoldjam, de nincs kedvem hozzá.
Mikor reggel hallottam, hogy felkelt öntöttem neki teát és csepegtettem bele erős altatót. Remélem kitart. Majd elindultam a ,,szobája" felé. Mikor odaértem odaadtam neki a csészét és félve de belekortyolt, és már aludt is. Felöltöztettem, bevonszoltam a kocsiba és meg sem álltunk a laborig.
Ott, találkoztam a srácokkal majd Zoét elvittük a vizsgálóba. Ez eskü úgy hangzott mint egy hülye horrorfilmben.
4 óra szenvedés után sajnos abba kellett hagynunk, mert az altató hatása is gyengülni kezdett és már elég komoly sérülései voltak.
Elvittem Zoét egy, a laborban található szobába, majd beküldtem Dávidot hogy vigyázzon rá. Én pedig elmentem a boltba venni valami kaját. Beültem a kocsiba és már mentem is.
Már épp indultam fizetni, Mikor megláttam hogy előttem Zoé anyja van. Azért tudtam hogy az hiszen a fiúk mutattak róla képet és megjegyeztem a nyakán lévő anyajegyet. Mikor szembesültem a dolgokkal szépen lassan átcsusszantam a másik sorba.
Fizetés után pedig elindultam haza, bár ekkor még nem tudtam mi vár rám.

ZOÉ SZEMSZÖGE:

Mikor felkeltem fájt mindenen, bár az utóbbi időben ez nem is volt szokatlan. Egy ágyban feküdtem, mellettem pedig játszott a telóját egy ismeretlen srác. Gondoltam megszólítom, de nem tudtam beszélni, csak épphogy nyöszörögni. Valamilyen csoda folytán a srác meghallotta.
- Ne ne beszélj, nem tesz jót a hangszálaidnak ha erőlteted őket, kicsit legyengültek a sok vizsgálattól. - mondta nyugtatásképp. Neha úgy érzem ezeknél a helyeknél a pokol is jobb. Régen utáltam az iskolát és az életem. És mindig azt mondogattam hogy nekem milyen szar. Pedig tévedtem, voltak barátaim, családom és minden más. Most meg szenvedés, kiszolgáltatottság, magány és a remény hogy egyszer újra hazajutok.
Időközben a srác hozott egy papírt és tollat mondván higy írjam le ha mondani szeretnék valamit ugyanis 1 hétig biztos nem fogok tudni beszélni.
~Miért vagyok itt?~ firkáltam szinte azonnal a papírra.
- Azért mert beteg vagy és mi segítünk. - zárta le röviden.
~Hogy hogy nincs hangom?~ kissé félve nyújtottam át a papírt.
- Megvizsgálunk tetőtől talpig, de ehhez érzéstelenítőket használunk és ezért majd tornára is kell járnod, az izmaid erősítéséhez.
~Hogy hívnak és miért vagy ilyen kedves velem?~ talán ez érdekelt a legjobban. Hiszen ha az ember egy ilyen helyre kerül megtanulja értékelni a kis dolgokat is.
- Dávid vagyok.... - úgy érzem folytatta volna, de valami mégis megakadályozta.
~A kettőnk titka marad =)~ reméltem hogy ezzel talán még tudom törni a benne lévő jeget. De sajnos nem jártam sikerrel.
Még egy pár percig ült a szobában, majd közölte hoyg pihennem kéne és hogy holnap hosszú nap vár majd rám. Elég szép kilátások.....

Sziasztok!
Itt az új rész és igazából 2 reszt raktam össze. Remélem tetszik!❤
Valamint írok egy új könyvet BUTTERFLY neven keressétek. Olvassatok bele! Az eléje kissé átlagos de majd beindul és jó lesz egy pillangóval lelket cserélni!...