Miért szerettem beléd?- Befejezett

14. fejezet

A jó öreg ébresztőm hangjára, vagyis anya folytonos monológjára ébredtem. A tegnapi kirándulástól izomlázam volt, az ablakon beszűrödő fénytől pedig vakulásom. Hunyorogva ültem fel az ágyban és azon kezdtem gondolkozni, hogy miért is kellett nekem jelentkezni a ministránstalálkozóra. Lassan felálltam az ágyról, majd, megcélozva a fürdőt, kómásan ballagtam odáig. Ellenőriztem az arcom, majd megelégedve magammal visszasétáltam a szobámba.  Elővettem egy bézs török gatyát egy fekete pólóval, a hajamat pedig szorosan felkötöttem. Nyakamba akasztottam a láncom, lábamra pedig egy fekete félcipőt húztam. Fújtam magamra a parfümömből és kevés életkedvvel, de elindultam a templom felé. Útközben megálltam és bevártam a barátnőm, majd együtt folytattuk az utat. Legfőbb témánk inkább az volt, hogy kit kerüljünk a találkozón. Van nálunk egy ministráns, aki harminc+os és még mindig jár ministrálni. Azt hiszi, hogy ő parancsol, így mindenkinek azt kell tenni, amit ő akar. Szinte sose mos fogat, ami következményében büdös a szája. Ez még nem volna olyan nagy gond, ha nem úgy beszélne, hogy szinte a képedbe mászik. Megbeszéltük, hogy távol tartjuk magunkat tőle, ahogy csak lehet, így megússzuk a kellemetlen illatokat.

A templomhoz érve még nem volt ott senki, így leültünk a lócákra és vártuk a többiek megérkezését. Kis idő múlva megjött a "srác" és elkezdett velünk jópofizni. Egy mosolyt erőltetve az arcomra válaszoltam neki, bár legszívesebben felálltam volna és otthagytam volna. Nem szeretem, amikor megmondják, hogy mit csináljak. Idegesít a főnökösködés és ha valaki megkritizálja, hogy mit hogyan csinálok. Úgy csinálom, ahogy jónak látom, akkor nem mindegy?

Miután mindenki megérkezett, elindultunk a találkozó helyszínére, egy másik, nagyobb templomhoz.  Már majdnem odaértünk, amikor megpillantottam valakit, akit nem akartam ott látni. Fekete pólót és sötétszürke nadrágot viselt. Úgy állt ott, mintha tudta volna, hogy megyek. Nem, kivételesen nem Kevin állt ott, hanem az unokatestvérem, Cris. Tavaly nyáron látott meg először, s azóta nyomul. Hiába mondom neki, hogy unokatestvérem, meg hogy ez így nem helyes, őt nem érdekli. Számomra ezt nehéz felfogni, viszont neki ez természetes.

Ahogy közeledtünk, ők bementek a templomba, amiért hálás voltam az Úrnak, mert hát megszabadított egy kínos szituációtól. Odaérve kaptunk egy kártyát, amire rá kellett írni a nevünket és a plébániának a nevét, ahonnan jöttünk. Ezek után bementünk a templomba és helyet foglaltunk egy sorban. Elkezdtem pásztázni a szememmel, hogy kik vannak ott, majd legnagyobb megkönnyebbülésemre észrevettem, hogy Crisék messze ülnek tőlünk. Ennek ellenére leplezetlenül bámult, én meg próbáltam elbújni a csajok között. Mikor mi jöttünk a bemutatkozással, nagy nyugodtan kimentem, ám mikor ott voltam, elszállt a nyugodtságom, mivel Cris vészesen közel volt az oltárhoz, és ezen kívül mindenki minket nézett.

A bemutatkozás jól ment, és ezek után volt egy teljes óránk enni, inni, szórakozni. Ez idő alatt legfőbb elfoglaltságunk az volt, hogy az idős ministráns elől bújjunk el. 

A szünet után csoportos játék következett, s ez idő alatt a kántor elment, és rám bízta a fiát. A srác egy hivatásos rosszcsont és ha ez nem lenne elég, még azt is imádja nézni, ahogy a másik szenved. Egy szó, mint száz, bébiszitter lettem. Ahogy kimentünk a templomkertbe, Cris mellett jöttem és mit sem törődve az elmúlt kb egy évvel, köszöntem neki. Rámnézett, majd el és nem köszönt vissza. Oké, értem, hogy élőben nem vagyok olyen szép, meg, hogy ilyenkor az ember jobban izgul, de köszönni lehet. Szerencsémre nem mellé kerültem a játékban, így tudtam figyelni a kissrácra is és nem is bosszantot annyira a tudat, hogy van egy pofátlan unokatestvérem.

Játék után átmentünk egy másik helyre, ahol minden csapat külön volt. Egy ideig nyugodtan elvoltunk, aztán a "kedves" rosszcsont egy pókot rakott a hajamba, amitől nagyon megijedtem. Eleve félek a pókoktól, hát még ha rajtam van. Ennek következménye képpen megkergettem, s azzal a sunggal, ahogy futott, megbotlott egy ágban és elesett. Barátnőm segítségével felemeltük, és vittük oda az apjához.
-Öld meg! Öld meg!-hallottam Cris hangját.
-Jó volna-kacagtam, majd leraktam a gyereket a kántor előtt, aki meglepetten fogadta.

Ezek után végigültünk egy misét és egy gyors eredményhírdetést, majd hazaengedtek minket. Ez volt az első nap három év alatt, amikor nem gondoltam Kevinre és a marhaságaira. Valljuk be, hogy sokkal jobban éreztem magam így, de mégis hiányzott az egész napból a jelenléte.