Miért szerettem beléd?- Befejezett

16. fejezet

Boldogan keltem a vasárnapi mámortól, majd gyorsan elkészültem, hogy minél hamarabb a suliba érjek. Gondolataim már a suli végén jártak, s azon, hogy akkor találkozok Kevinnel. Egész héten láttam a folyosón, ám nem mertem hozzá szólni, így csak távolról figyeltem.

Szerdán, mikor Patival ketten mentünk a lépcsőházba, hogy megbeszéljük a heti pletyiket. Nem szóltam neki a Kevines ügyről, így nem kellett beszálmoljak neki a vasárnapi történtekről. Kis idő múlva megjelent Kevin két csajjal és egy sráccal. Nem foglalkozva vele rovább beszélgettem Patival, viszont láttam rajta, hogy piszkálja a jelenlétem.
- Nem mentek el? Valamit szeretnénk megbeszélni- kezdte cseppet sem kedvesen.
- Nem- vettem át a stílusát, majd visszafordultam Patihoz.
- Ó menjetek már el- folytatta lekicsinylően, mintha egy kutyával beszélne.
- Nincs hatalmad fölöttem- mordultam rá, majd azért is felálltam és kimentem a folyosóra.
Cseppet sem esett jól, hogy nem képes ember módjára viselkedni velem. Azok után, hogy mi volt köztünk, ez összetört teljesen.

Gondolataim egész reggel rajta jártak. Vajon képes leszek a szemébe mondani, hogy mit érzek? Vajon képes leszek őszinte lenni vele?

A suliba érve elgondolkoztam. Mit mondjak, ha ott lesz? Mi lesz, ha kettesben leszünk?
      Kérdésekkel bombáztam magam, majd felnéztem. Ott állt Kevin. Egyedül, ismétlem EGYEDÜL. Ilyet is ritkán látni. Lehajtottam a fejem, mivel nem volt bátorságom bármit is mondani neki. Mikor már majdnem felértem, felnéztem, hátha elment, de sajnos ott volt, és rámkacsintott. Lekicsinylő mosoly jelent meg a számon, majd határozottan tovább mentem. Mikor ki akartam menni a lépcsőházból, Kevin megfogta a karom, és visszatartott.
- Mi a baj?- kérdezte aggódva.
-Semmi- vágtam oda, majd kihúztam a karom a kezéből és végigcsörtettem a folyosón. Komolyan gondolta, hogy ezek után a nyakába ugrok? Hát nagyon rosszul hitte.
    Az osztályba beérve, elmorogtam egy "Jó reggelt"-et, majd a helyemre ülve a padra hajtottam a fejem. Legszívesebben sírtam volna, hogy mennyire képes játszani az érzéseimmel, ám ez ellen nem tehettem semmit.

Egész suliidő alatt csak úgy közlekedtem, mint egy zombi. A nyolcadikos ballagás miatt hamarabb hazaengedtek. Az udvaron végigmenve Kevin utánom kiáltott, hogy várjam meg, ám én csak lassítottam a lépteimen. Nem volt semmi kedvem veszekedni.
Az úton nem beszéltünk, szinte semmit, majd mikor hozzájuk értünk, behívott a házukba. Nem szívesen, de mentem vele, mivel hiába megbántott, attól még szerettem.
Ahogy beértünk, ő közelebb hajolt és megcsókolt. Úgy tette, mintha én lennék a mindene, de én nem hitfem neki. Nem rudtam elhinni, nem bírtam felfogni.
- Mi a baj?- kérdezte aggódva. Szemében láttam, hogy komolyan aggódik, és nem csak megjátszotta.
- Nem rudom mi van veled. Egyszer kedves vagy, egyszer meg úgy viselkedsz velem, mint egy kutyával- fakadtam ki.
-De csak azért, hogy ne sejtsenek semmit- válaszolta értetlenül.
- Én ezt megértem, de attól még nagyon rosszul esik - itt már a sírás küszöbén álltam.
- Miért foglalkozol vele annyira?
- Mert szeretlek?- kérdeztem hitetlenül. 
Arca kis meghökkenést tükrözött, és nem tudom, hogy mire gondolt. Szívem hevesen vert, hogy erre mit fog szólni.
- Figyelj, szeretnéd, hogy legyen valami?
- Nem tudom- válaszoltam.
- Maradjunk csak barátok, nagyon jó barátok.
- Oké- motyogtam, majd pár pillanat múlva kitört belőlem a sírás. Felvettem a táskám a hátamra, majd indultam volna ki az ajtón, ha Kevin nem fogja be az ajtót.
- Engedj ki!- fakadtam ki.
-Nem- mondta egyszerűen.
Tehetetlenségemben lelöktem a táskám és a földra kuporodtam és úgy zokogtam. Megfogott a karomnál és felállított. Szorosan magához ölelt és egy puszit nyomott a hajamba. A vállába fúrtam a fejem és úgy sírtam tovább.
-Ne félj én mindig itt leszek neked. Ha nevetni akarsz, ha sírni akarsz, ha hülyülni akarsz, én mindig itt leszek. Na ne sírj, mert én is sírni fogok. Minden vasárnap itt leszek és találkozunk és beszélgetünk.
Egy ideig a vállába fúrt Arccal sírtam, majd mikor elhúzódtam, már ő is sírt. Ugyanúgy magamhoz öleltem, hogy nyigodjon meg, majd a szemébe nézve elmosolyodtam.
- Ne csinálj semmi hülyeséget!- nézett rám könyörgőn.
-Nem fogok.
- Miért nem tudom elhinni?- figyelt szomorúan.
-Nyugodj meg, nem csinálok hülyeséget- mosolyogtam rá.
Szomorúan rám nézett, majd egy sóhajtás kíséretében újra magához ölelt.
-Nagyon szeretlek. Te egy csodaszép lány vagy, nagy kár lenne, ha hülyeséget tennél- mondta, majd menyasszony módon felvett az ölébe.
-Tegyél le, nehéz vagyok- kacagtam fel.
-Nem érdekel. Ha megszakadok is, akkor is kibírom.
-Mennem kell- súgtam halkan.
- Hát jó. Azért tettem, hogyha később szakítunk, akkor ne fájjon annyira. Figyelj, én tégyleg szeretlek, de félek, hogy valami hülyeséget csinálnál.
-Semmi gond.
Kiengedett a kapun könnyezve, majd megfordított, megölelt és két puszit nyomott az arcomra.

Zokogva mentem haza, otthon is zokogtam, majd egész éjjel nem aludtam. Nem tudom, hogy mi van velem, de sírásomat nem állíthatta el semmi.

Másnap úgy közlekedtem, viselkedtem, mint egy zombi. Kinézetem se állt távol a valóságtól.

Legközelebbi vasárnap, mikor találkoztunk, mise után újra elhúzott magával a templom hátához, így az egész kezdődik elölről...