Twins Love /befejezett/

10. rész

Bementünk a házba és a nappaliban leültünk. Nathaniel már ott ült és nézte a TV-t. Leültem az egyik fotelbe és vettem egy mély levegőt. Megpróbáltam megnyugodni, de nagyon nehezen ment. Hiszen most én hagytam el őt. Pedig hazahoztam. Istenem miért kellett ezt tennem. Most jól meglenne, New Yorkban a barátnőjével én pedig lassan el tudnám őt felejteni. De nem. Én hülye hazahoztam és most nézhetem azt, hogy milyen boldogok együtt.

- Akkor elmondod mi történt? – zökkentett ki a gondolataimból Roxy.

- Hazahoztam New Yorkból, de barátnője van.

- Az szép. - szólalt meg Nathaniel. – De gondolom az erős Hannah Kennedy nem ezért rohant el otthonról. Igazam van? – Bólintottam. – Mi történt ez után?

- Elmondtam neki, hogy mit érzek iránta.

Abban az időben, amikor Chris még New Yorkban volt Nathaniellel beszéltem meg sok mindent, mert Roxy tanult. És hát a fiúnak gyorsabban vág az esze, mint a barátnőmnek. Éppen ezért tud a Chris iránti érzéseimről.

- És hogy reagált?

- Hát nem is tudom. – mondtam. – Azt mondta, hogy nem tudta, hogy érzek. Mit tett volna, ha tudja? Nem jön haza velem? – kérdeztem magamtól inkább.

Sírásban törtem ki. Nem akarok nélküle élni, hiszen ő és én egy egész vagyunk. De ez most már lehetetlen. Ő már más valaki másik fele. Én vagyok már, csak aki egyedül van. Mindig én leszek az, aki egyedül lesz. De csak azért, mert egy ilyen lehetetlen szerelmet üldözök. Mit is vártam tőle, amikor elmondtam mit érzek iránta? Talán azt, hogy azt mondja ő is így érez, de nem tette. Rám sem nézett és hagyta, hogy elmenjek. Ez fájt a legjobban. Ezek szerint nem vagyok elég jó neki ahhoz, hogy maga mellett tartson. Fájt nagyon ez. Nem tudtam mit tenni, hiszen én csak a testvére vagyok. Néha azt kívánom, hogy bárcsak ne csörgedezne ugyan az a vér az ereinkben. Bárcsak ne lennénk egy család és akkor büszkén állhatnék mellette. Viszont ez lehetetlen. Ezt nagyon jól tudom.

Roxane alig győzött megvigasztalni. Sírni akartam. Ki akartam sírni a 10 év alatt felgyülemlett érzéseket. Ki akartam engedni azt, ami olyan sokáig szorongatta a szívemet. Így talán tovább tudok lépni és elfelejteni őt. Viszont ez jelenleg csak egy álom, de sose fogom tudni teljesen elfelejteni az iránta érzett szerelmemet. Nekem már csak egy álom marad az, hogy elengedem teljesen őt. Hiszen ő már az életem részévé vált.

Felkísértek egy szobába, ahol mostantól lakni fogok. Még pár percig ott álltak az ajtóba és aggódva néztek rám, de én aludni akartam. Semmi mást csak egy kiadósat aludni és elfelejteni mindent. Ebből csak az első volt lehetséges. Leültem az ágyra és körbe néztem. A falak barack sárgák voltak, a bútorok sötét barnák. Olyan tipikus gyerek szoba hangulata volt az egésznek. Egy halvány mosoly jelent meg az arcomon egy rövid időre. Elfeküdtem az ágyon és próbáltam aludni, de nehezen ment.

Másnap reggel egy üzenetet találtam az éjjeli szekrényemen.

„Elmentem a suliba, de te még maradj itthon, hogy megnyugodhass"

Lementem a konyhába, de nem volt étvágyam. Főztem magamnak egy kávét és az asztalhoz leültem. Lassan megittam a kávét, amikor kinyílt a bejárati ajtó. Ledermedtem. Nem voltam képes megmozdulni csak akkor, amikor megláttam, hogy Nathaniel áll meg az ajtóban. El is felejtettem, hogy ő már elvégezte az iskolát és dolgozik.

- Jó reggelt Hannah.

- Jó reggelt.

- Beszéltem az öcséddel, amikor elvittem Roxyt a suliba. – mondta és leült velem szembe.

Megszorítottam a poharat és figyeltem arra, amit mond.

- Talán haza kellene menned, hogy megbeszéljétek.

- Nem vagyok még képes oda visszamenni. Hiszen.. én... gyáva vagyok.

- Emiatt nem vagy gyáva. Csak kell neked egy kis szünet. Hiszen az érzéseidet végre kimondtad, szóval ne aggódj csak légy erős. Most viszont mennem kell, mert hamarosan kezdődik a műszakom.

- Rendben. Szia.

- Szia.