Twins Love /befejezett/

17. rész /VÉGE/

Figyelem! A könnyen elérzékenyedő, sírós embereknek kérjük készítsenek maguk mellé zsepit, mert szükségük lehet rájuk.

- Hova megyünk?

- Hannah komolyan kell beszélnem veled.

- Rendben.

- Hogyan kezdjem a francba is.

- Mi történt?

- Hannah.. tudod...én... - kezdte és vett egy mély levegőt. – Soha nem fognak minket elfogadni egy párnak. És nem akarom, hogy ezért te megsérülj.

- De ameddig szeretjük egymást, addig...

- Addig mi? Fájni fog, hogy el kell válnom tőled, de meg kell tennem. Hiszen csak azt akarom, hogy boldog legyél.

- De én veled vagyok boldog.

- Most sem lehetünk együtt, akkor hogy akarsz velem boldog lenni? Kérlek Hannah felejts el és élj tovább nélkülem.

- De én, nem tudlak elfelejteni csak úgy.

- Viszont kénytelen leszel. Kérlek Hannah ne nehezítsd meg ezt nekem. – mondta és egy könnycsepp csordult ki a szeméből. – Haldoklom Hannah. Nem azért lettünk eltiltva egymástól, mert testvérek vagyunk, hanem azért hogy el tudj felejteni engem és nyugodtan meghalhassak.

- Haldokolsz? – kérdeztem remegve.

- Igen. Egy tumort találtak a fejemben, amit már nem lehet eltávolítani.

- Tessék? Mióta tudod?

- Úgy 3 hónapja.

- Akkor azért volt ez?

- Igen. Viszont minden percet ki akarok élvezni veled. Kérlek Hannah legyél velem végig.

- De apa...

- Mindenről tud. Én kértem meg őt, hogy vigyen el tőlem, mert túlságosan is szerettelek.

- Miért beszélsz múlt időben?

- El kell, hogy váljunk egymástól. Ez a kapcsolat... lehetetlen. – támasztotta a homlokát az enyémnek. – Ikrek vagyunk. Mindig is hasonlítani fogunk egymásra. Mégha másik országba mennénk is és megváltoztatnánk a nevünket, akkor is tudni fogják, hogy ha nem is ikrek, de rokonok vagyunk.

- De miért most? Miért nem akkor állítottál le, amikor még nem szerettelek ennyire? – törtem ki könnyekben.

- Ez nekem is nehéz, de nem tehetek márt. Kérlek... - ölelt magához jó szorosan. – legyél még velem az utolsó éjszakákon. – csókolt meg.

Ajkait az enyémre tapasztotta. Az édes csókunkat a sós könnyek rontották el. Ő is és én is sírtunk. Nem akartuk egymást elengedni, de mégsem helyes egy ilyen kapcsolat. Pihegve elváltunk egymástól, majd lágyan megfogta a kezemet és végig vezetett az utcán. Egy ismeretlen hotel előtt álltunk meg, amikor megszorította a kezemet. Mondanom sem kell mi történt a hotelben. Az édes gyönyör helyett egy új dolgot tapasztalhattam meg.

Ő az én drága Ikrem, akiért mindent megadnék. És bár az életét nem menthettem meg, de teljesíthettem az utolsó kívánságát... Nem, az utolsó közös kívánságunkat. Aznap este hozzá bújva aludtam el rettegve a holnap eljövetelétől. Annyi ember van a földön, de miért pont őt kell elveszítenem? Miért? Remegve simítottam végig az arcát. El sem hiszem, hogy többet nem érinthetem ezt a testet, nem csókolhatom ezeket az ajkakat, nem veszhetek el a szemeiben, nem túrhatok bele a hajába. Viszont az egészben az lesz a legrosszabb, hogy minden reggel, amikor a tükörbe nézek, őt fogom látni magamban. Ezzel a tudattal nem tudok, majd élni. Ez számomra lehetetlen lenne.

- Hannah... - szólalt meg hirtelen, amitől képtelen voltam megijedni. A melegséget árasztó mély hangjától a szívemet egyszerre öntötte el a boldogság és a szomorúság is.

- Igen?

- Hiszel a reinkarnációban?

- Magam sem tudom. Az, hogy az emberek képesek legyenek visszatérni egy másik testben...

- Én hiszek benne. – szakított félbe. – És ha tényleg létezik, akkor visszaakarok térni hozzád és újra így a karomban akarlak tartani.

- Ne mondj ilyeneket, mert képtelen leszek téged elengedni. – bújtam hozzá, hogy leplezzem a sírásomat.

- Nem tudod leplezni. Remegnek a vállaid. – mondta és áttölelt. – Költözz vissza a régi házunkba és ültess elé két rózsabokrot. Két egyforma legyen, hogy tudjam te vársz rám. – suttogta a fülembe.

- Szeretlek. – mondtam és hangos zokogásban törtem ki.

- Én is. Mindennél jobban szeretlek téged. – csókolta meg a fejemet. – De ne sírj már ennyit. Ezzel elcsúnyítod az arcodat.

- Nem baj. Én csak neked akartam mindig is tetszeni.

- Ez kedves. mosolyodott el. – Hannah...

- Igen?

- Kérlek ne felejts el.

Sírva aludtam el a karjai között. Ki akartam használni minden lehetőséget, de képtelen voltam rá, hogy megtegyem aznap. Még annyi mindent akartam megosztani vele, vagy éppen kipróbálni, de mindegyik sikertelennek bizonyult. Hiszen másnap reggelre eltűnt. Gyorsan felkaptam a ruháimat és kirohantam a szobából. Egyenesen a recepcióshoz mentem, aki azt mondta, hogy már egy órája elhagyta a hotelt. Elővettem a telefonom, hívtam, de nem vette fel. Sírva rogytam össze a recepciós pultja előtt és sírásban törtem ki. Szegény nő, azt se tudta, hogyan segítsen nekem. Még én sem tudtam igazán, hogy magamon, hogyan segíthetnék.

1 évvel később van csak erőm tollat ragadni. Leírni az utolsó napjait, amiket erősen tartva egymásban a lelket éltünk meg. Látni őt egy kórházi ágyon feküdve szívszaggató volt. És én nem tudtam neki segíteni. Csak annyit tehettem, hogy fogom a kezét és kitartok mellette, de ha apa nincs, most nem is lehetnék itt, hiszen megtiltotta nekem, hogy bemenjek hozzá, mert nem akarta, hogy így lássam. Haldokolva. De mégsem voltam ott vele az utolsó pillanatban, nem búcsúzhattam el tőle, nem mondhattam el neki még utoljára, hogy szeretem, hogy mindig várok majd rá. Ha már elhitette velem, hogy visszafog térni, akkor várhatok rá igaz? Várok én, amennyit csak kell, csak térjen vissza hozzám. Öleljen meg és súgja a fülembe, hogy szeretlek.

A másik nehéz dolog az a temetése volt. Nem volt erőm elmenni rá, de tudtam, hogy most más nem nyugtatna meg, minthogy lássam, hogy tényleg vége van, hogy nem csak álmodtam, hogy...hogy... Miért nincs már itt többet velem? Miért kellett neki olyan hamar...?

Letörlöm a könnyeimet és még utoljára megöntözöm a rózsabokraimat, amik az évek alatt gyönyörűen megnőttek. Két vörös rózsabokor. Mindketten egyformák, de mégis távol voltak egymástól, addig, amíg fel nem futtattam őket egy boltívre. Az évek során a két rózsa az ív tetején összenőtt és már lehetetlen lett volna őket elválasztani.

Mosolyogva figyelem a rózsákat, ahogy beülök az autómba. 10 év telt el azóta. Fáj még, de várok rá. Várok, hogy egy nap bekopogjon az ajtómon és azt mondja:"Hazajöttem".

Itt is lennék az utolsó résszel. A véleményeket kommentbe kérném. Személy szerint én bőgtem, ahogy ezt megírtam. 

Sziroma