Felszabadult érzelmek

1.

A reggeli napfény meleg sugaraira kelt, ahogy azok az arcára vetültek. Máskor kellemesnek tartotta volna őket, most azonban bármit megtett volna azért, hogy a helységben teljes sötétség uralkodjon. Mivel azonban ez nem volt megoldható így csak morcosan összébb szorította a szemhéjait, hátha ezzel kizárhatja a kellemetlen égitest adta fényt.

A fejére húzva a takarót próbált meg visszaaludni a kazah fiú, miközben a másik oldalára fordult, azonban a takaró nem engedelmeskedett maradéktalanul az akaratának. Laposakat pislogva próbált meg rájönni ennek az okára, kissé bosszúsan, hogy mégsem lesz olyan egyszerű visszaaludnia.

A látvány, ami elé tárult egy pillanatra teljesen ledermesztette. A másik fiú mellette mélyen aludt, kezét az arcától nem messze pihentetve. Hosszú, szőke pillái még annál is hosszabb, vékony árnyékot vetettek porcelán fehér bőrére a reggeli nap sugarainak hála. Haja egy része az arcába lógott, a szálak finoman omlottak le, míg a maradék a párnán terült el, ugyan ilyen természetességgel. Máskor érzelmekkel teli arca most nyugodt és kisimult volt. Abban a pillanatban cseppet sem hasonlított az orosz tigrisre, aki általában lenni szokott. Inkább tűnt angyalnak, ahogy ott feküdt mellette.

Mellette. Amilyen hirtelen érte a látvány, olyan hirtelen jött a kérdés is: Mégis, hogy került ide Yuri? A képek pedig csak peregtek Otabek szeme előtt.

∞†∞

A verseny után Otabeknek el kellett mennie, vissza az otthonába, de Yurival továbbra is tartották a kapcsolatot. Rendszeresen beszélgettek és már alig várták mindketten, hogy újra találkozhassanak. Amikor ez végre sikerült, Yuri szélesen mosolyogva, csillogó szemekkel várt rá a Szentpétervári repülőtéren. Ahogy megtalálta őt a tekintetével sietősen indult el a feketehajú irányába. Otabek egy pillanatig azt hitte a másik a nyakába ugrik, azonban ez mégse történt meg, ugyanis a szőke visszafogva magát lassított le, majd csak a kezét nyújtotta felé.

A nap további részében várost néztek, és beültek egy kávézóba. Persze őket az se zavarta volna, ha az egész napot egyhelyben ülve, valahol az isten háta mögött töltik, csak együtt tölthessék el azt az időt, miközben beszélgetnek.

A probléma ott kezdődött, mikor összefutottak Katsuki Yuurival és párjával, Viktorral. Vagyis... Ez még nem is lett volna gond, csakhogy a japán fiú meghívta őket magukhoz, ahol aztán Nikiforov kitalálta, hogy igyanak valamit. Valamit, ami alkohol. Az elején még ezzel sem volt nagyobb baj, ugyanis az említett volt az egyetlen, aki inni akart. Ahogy azonban telt az idő, mindenki torkán próbált leönteni a vodkából.

Yuurinak volt is vele egy élesebb szóváltása a két fiatalabb korát illetőleg, mire az ő Yurija kijelentette, hogy ő orosz, ha úgy dönt, iszik, akkor se lenne semmi baja tőle. Az utolsó csepp az volt, mikor ezt Viktor egy műmosollyal, szemében nevetős fénnyel, talán egy kevés lenézéssel kommentálta, miszerint Yurionak nem kéne olyan dolgokat mondania, ami nem igaz, és ne vállaljon be olyanokat, amiket nem bír. Hiszen nincs azzal semmi gond, ha nem bírja az alkoholt, még orosz létére sem, főleg mert gyerek.

Nem tudná megmondani, melyik része volt az, ami képes volt annyira feldühíteni a fiatalabb oroszt, hogy végül mégis meghúzza az üveget, legyűrve tartalma egy jókora részét, de ha tippelnie kéne, az egészet mondaná úgy, ahogy van. Nem gondolná, hogy a férfi józanon kiprovokálta volna ezt a fiatalabbtól, de lássuk be, akkorra már ő sem volt egészen az, és az alkohol rávette ilyen meggondolatlan dolgokra is. Yuuri persze totál kiakadt, és vitába elegyedett párjával, hogy ezt mégis, hogy képzelte, de Viktor megint nem vette komolyan a dolgokat, így nem értette azt sem, mi baja van a japán fiúnak. A másik Yurinak se kellett sok, ugyanis a következő pillanatban neki esett névrokonának, hogy ne kezelje őt gyerekként és még ezer más, nem feltétlenül szalonképes és nyugodt dolgot vágott a fejéhez. Erre persze Viktornak is reagálnia kellett, így hamar kicsúszott kezükből az irányítás.