Szerethetlek?

7. fejezet

Mi lenne akkor ha ez emberek nem félnének kimutatni az érzéseiket ha nem lenne előítélet a világban? Ha bátran kimondhatnánk azt, amit gondolunk következmények nélkül? Ha szerethetnénk azt, akit szívünk súg? Életünket félelmek szövik be mint pók a hálóját a sarokba. Éljük mindennapjainkat, úgy hogy közben nem is élünk igazán. Álmainkat elveszítjük ahogy felnövünk. Gyerekként hiszünk a szerelmes mesékben és hogy rossz elnyeri méltó jutalmát. Mégis felnőttként hová veszik ez az ártatlanság? Sokáig úgy gondoltam magamra mit örök gyerekre de évek során beszennyeződtem más emberek sarával. Hasonulok másokhoz, alkalmazkodok. Az alkalmazkodásnak jónak kellene lenni hiszen készen áll az ember kompromisszum kötésre is de mégsem így van. Védjük magunkat a világ káros behatásai ellen és magunkat védve néha másokat áldozunk fel. Úgy érzem darabokra szakadok és nem látom kiutat onnan ahová kerültem. Hogyan lehetnék az, aki vagyok? Felnőtt vagyok de kedvességek, emberiségem mint egy gyermeké. Ártatlan, viccelődő. Ám ez felnőtt embernek nem elfogadható, nem nevethetek önfeledten és viccelődhetek hisz korral komolyság is jár és ha már elmúltál 25 ezt nem teheted meg. Nos, azt hiszem talán előtte sem. Legyél komolyabb így semmire nem viszed. Hangoztak a szavak a felnőttektől.

Csapdába kerültem, sajátoméba. Elvesztem magamat. Mintha két világ közt ingadoznék. Köztes út nem létezik? Ha őszinte lehetnék mindez nem történik meg velem. Az életem nem siklik ki és bár lehet letargikus állapotba kerültem volna vallomásom után de később boldogabb. Most láncokat viselek amelyek nagyon nehezek, körbe fonják egész testem és nem tudok megmoccanni sem. Hibát hibára halmoztam és ennek következményeképpen olyanra sarkaltam valakit aki soha nem bántott volna másokat bele értve engem.

Ahogy hibáztatom a világot úgy hibáztatom magam. Azt hisszük egy ember nem tehet semmit de mégis minden egy emberrel kezdőik. Ha bevallom az érzéseim elindítottam volna valamit.

Ágyam sarkában ülök összekuporodva és gondoltban pörgetek végig mindent ami történt. Annyira sok a HA kezdető mondta. Kezemből infúzió csöve lóg ki, fájdalom szalad végig karomon ahogy megmozdítom. Jó pár napja ezen keresztül kapok minden féle gyógyszert, kérdésemre miért nem veszik ki válasz annyi így egyszerűbb és gyorsabb. Persze miért is ne? Végül is szaladni kell mindenhová, nincs idő semmire, ugye? Orvosok, nővérek megkérik hogy vagyok és válaszként egy „ Jól vagyok!" -ot várnak el, valóság nem érdekli őket. Szeretném elmondani hogy mit érzek hogy tényleg fáj e valahol? Igen! Fáj a karom hogy napok óta benne a branül, fáj a szám széle, ami szépen hegesedik, fáj a fenek mikor ráülök vagy épp úgy fekszek, fáj az egész testem mintha egy kamion hajtott volna át rajtam. De mi fáj a leginkább a szívem. Keresek vele meg egy erre szakosodott orvost? Nincs bajom, egyszerűen csak az érdektelenség zavar. Tudom hogy most érzékenyebb vagyok de úgy érzem másképp látok dolgokat most hogy ide bekerültem.

Pár órája ébredtem fel, Jimin az ágyam mellett ült és könnyei hullottak. Jól esett látni, és hogy velem van, szerettem volna vele rögtön őszinte lenni és mindent bevallni de vajon megtehetem ezt? Ha könnyitek lelkemen ezzel nem másra helyezem át azt a súlyt? Így hát nem mondtam neki semmit. Hosszú álomból ébredtem fel akkor remélve ami történt nem valóság de testem emlékeztet mindez a valóság. Csak néztem őt, kezét arcomra helyezte én készségesen belesimultam. Könnyeim hullani kezdtek az érintéstől. Egyfajta megnyugvással töltött el a közelsége és ettől könnyeim is kitörtek. „ Szeretlek" Mondta ki óvatosan, de hangja meggyötört volt. Nem válaszoltam csak becsuktam szemem még több könny kiszökött szememből. Ő óvatosan mellém feküdt és karjaiba vont. Így voltunk csendben egy órán át mikor az orvos bejött és kihívta.