Szerethetlek?

9. fejezet

- Jungkook – (2/2)

A padon üldögélve már nem érdekelt semmi. A múltam emlékei újra és újra fejemben zakatoltak. Szavak és a tettek amelyek örökre megbélyegezték az éltemet és a boldogtalanságba taszítottak.

A semmiből  Jin szalad mellém. Szívem kihagy egy ütemet. Azért jött hogy megmondja mégis megpróbálja Taehyunggal vagy esetleg Jiminnel? Nem szó hozzám, csendben leül mellém. Azon gondolkozok hogyan szólhatnék hozzá de félek a bennem zajló harcot ő sínylené meg, pedig ő nem tehet semmiről. Egy bagoly segít a csend megtörésében mikor halálra ijeszti ezt az ártatlan férfit mellettem. Akaratlanul olyan szavakat mondok ami bántó lehet, hallgatásomat ígérem a látottakról, mintha valami bűnt követet volna el és a cinkos társa lennék.

- nincs köztünk semmi, nem is lesz – válaszolta idegesen. Feladtam. Nem tudtam mit mondhatnék már, csak szeretném ha véget érne. Annyira fáj.

- te dolgod ha mégis. – válaszoltam, talán még jobb is lenne túl lenni az egészen, nem akarok több hiú reményt ami újra és újra meggyilkolna míg végül eltemetne.

- undorítónak tartasz? nem szeretnéd, ha egy házban élnék veled? – nézett rám, én is felé kaptam tekintettem. Hogyan is tartanálak undorítónak? A leggyönyörűbb férfi vagy akit valaha láttam és a legkedvesebb, legviccesebb. Ezen szavak helyett csak egy nemtörődöm választ tudtam adni

- semmi ilyenről nincs szó. – reakciójából láttam bántja a viselkedésem, de én belefáradtam. Nem akarom.

- Jungkook, látom hogy valami zavar. –távolba néztem, az gondolkozva ha most mindent bevallanék vajon megutálna – Hidd el nem fogok tenni veled soha semmit. – ránéztem. – Ígérem. – tudom hogy nem direkt csinálja de a fájdalom amit szavai okoznak a mélybe taszítanak

- Jin....hyung? – szerettem volna így hívni ennyit csak megengedhetek magamnak. – Amit láttam még nem tudom feldolgozni, én nem is sejtettem hogy te...

- nem, nincs is így vagyis nem tudom. Soha nem voltam még férfival. – vágott közbe. Talán tudtam válaszát, talán nem, azt hiszem mindez nem is számít. Azt hittem az út végén találkozunk de mégis ketté ágazott.

Továbbiakban nem beszéltünk, mindketten hallgatást választottuk. Jobb lesz így, lehet nem tudta volna elviselni aki vagyok ha megismer. Nem, ebben biztos vagyok. Elhagyott volna, nem tudott volna szeretni. Érzékeltem hogy sír de nem tudtam rá reagálni mert ha átölelem soha nem engedem el. A "mi" soha nem létezett csak a fejemben.

Következő napokban mindenkit kerültem, néha elegyedtem csak szóba emberekkel. Esténként a gyógyszereim lettek a legjobb barátaim. Ők jelentették számomra boldogságot és megnyugvást. Néha eljátszottam gondolattal hogy csak egy picit többet veszek be, habár már így is megemeltem önkényesen a dózisomat.

Ismét egy buliba voltam hivatalos amihez semmi kedvem nem volt. Főleg Jint nem szerettem volna látni mert olyan volt ő nekem mint a legédesebb méreg amit ha megkóstolsz nem éled túl.

Az elmúlt napokban az a nyomulós csaj végig hívogatott és most is rögtön rám talált. Elvonultunk egy nyugodtabb helyre hogy végre nyomatékosítsam az apró tyúkszem nagyságú agyába hogy nem érdekel. Közben az italomat iszogattam, őt pedig szokásosan nem érdekelte a mondanivalóm. Kezdtem furán érezni magam, valószínű az alkohol miatt.

- Nem tudod bele verni az aprócska agyadba hogy rohadtul nem érdekelsz? – szótagoltam . Idegesen félre húzta a száját.

- pár perc és foglak érdekleni. – egy grimasz jelent meg az arcán