Szerethetlek?

8. fejezet

- Jungkook – (1/2)

1...

2...

3...

4...

5...

6...

7...

8...

.

.

.

Nem panaszkodhatom, a sok nehézség ellenére kijutott a jóból is nekem. Barátok, munkahely és még laknom is van hol. Egyelőre.

Életemből már csak a szerelem hiányzik hogy valaki mellet a békében, szeretetben élhessem le az életem. Ahogy nézem a párokat az utcán miközben kávém szürcsölgetem. Szívembe belemar a fájdalom. Nem azt szeretném hogy szeressenek, azt szeretném ha tudnék szeretni és azt viszonoznák is. Megölelni valakit és kimondani mennyire szeretem és hogy örülök hogy az életem része. A szerelem múló érzés de a szeretet az megmarad, örökké. Szemem megakad egy apán és kisfián. Utóbbi csendben ballag az apja mellett, nagyobb távolságot hagyva kettejük között. Az apa hirtelen megáll a kisfiú összerezzen.  A szívem kihagy egy ütemet, levegőt is elfelejtek venni ahogy figyelme őket. Az apa leguggol a fia elé, mond neki valamit és gyengéden végig simítja az arcát aki elmosolyodik majd kéz a kézben folyatják az útjukat Hangosan távozik tüdőmből a levegő. Az előbbi jelenetben semmi rossz nem volt de mégis magamra emlékeztet. Testemet feszítő idegesség lassan enyhülni kezd ahogy kitérnek látóteremből.

Kifizetvén a kávémat útnak indulok hogy vegyek magamnak egy újságot és otthon átnézhessem. Héten szabadságon vagyok, ugyanis új albérletet kell kerítenem. Megnéztem ugyan pár házat de sajnos a jövedelmem nem teszi lehetővé a munkahelyemhez közeli házakat, összeköltözni idegenekkel pedig nem szeretnék. Amúgy is magányos farkas vagyok, nem szeretem ha valaki a magánéletemben vájkál és az együtt lakás márpedig ez magával hozná.

Gyógyitalomat szürcsölgetve hazafelé egy férfi elém vág az egyik sarkon, láthatóan észre sem vett. Fura egy alak, járása szinte már ugrándozó, biztos valami nagyon jó történhetett vele. Ahogy előttem halad észre veszem hogy az emberek nagyon bámulják, a lányok vigyorogva összesúgnak a háta mögött. Kíváncsivá tett, mi az amit ennyire néznek rajta. Követem. Magas, vékony férfi de mégis izmosnak tűnik. Széles vállai vannak. Az alakja mondhatni tökéletes, minden nő és férfi álma. Kerek feneke van. Elmosolyodom. Zebrához érünk. Körbenézek. Munkahelyem közelében vagyunk. Tovább követem. Döbbenten tapasztalom hogy ahhoz a céghez megy ahol én dolgozok. Megtorpanok messzebb hogy nehogy véletlen valaki meglásson hogy szabadságom idején erre lófrálok. Az idegen megáll az épület előtt és felnéz majd megfordul, egyenesen felém nézve. Mosolyog. Soha, soha nem találkoztam még ilyen helyes sráccal. Tétován felemel a kezem és intek felé, valószínű észrevette hogy követem. Lassan előlépek a rejtek helyemről hogy felfedjem teljes valómat előtte, ám ebbe a pillanatban sarkon fordul és szinte beszökdécsel az épületbe. Leblokkolódva figyelem ahogy becsukódik az ajtó és eltűnik a sziluettje. Kisebb harcot vív az elmém miközben bambán nézek magam elé. Az nem lehet hogy nem rám mosolygott, ugye? Látott, felém nézett és mosolygott. Látott nem? Ha én láttam, ő is látott, na jó én követtem őt és persze hogy kiszúrtam azt a aranyos mosolyát és az a gyönyörű arcot. Egy férfi mégis hogy lehet ennyire helyes? Idegesen sétálgatok le fel azon agyalva látott e, egyre közelebb kerülve az épülethez mígnem azon kapom magam ott állok ahol az a helyes srác. „Hol is álltam?"