A múlt fogságában - SzJG fanfiction [befejezetlen | szünetel]

K I L E N C

"Rescue me from the demons in my mind"

Szeptember 24., péntek

Azzal a tipikus „végre péntek" érzéssel keltem fel, kifejezetten boldogan, hogy lassan itt a hétvége. A szokásos reggeli rutinom és egy gyors kajálás után fülhallgatóval a fülemben indultam el az iskola felé. Körülbelül a második szám felénél tartottam, amikor egy kezet éreztem meg a vállamon. Ijedten fordultam hátra, miközben kirántottam a fülemből a fülhallgatót.

- Ilyet többet ne, ha lehet – ráztam meg a fejem, miután rájöttem, hogy senki nem akar megölni.

- Bocs – nevetett fel a srác, miközben újra elindultunk. – Mondjuk, ha nem lett volna olyan hangos a zene, talán hallottál volna.

- Te nem voltál elég hangos – vágtam rá.

Egészen a suliig beszélgettünk, majd az épülethez érve megálltunk a többiek mellett, akik nagyon benne voltak a beszélgetésben, aminek témáját egyből megosztották velünk is.

- Tegnapi meccsen vannak kiakadva – nézett ránk Ricsi.

- Ne is mondd – ráztam meg a szemem. – Néhány bíró akkora egy idióta tud lenni, hogy az elképesztő.

- Köszönöm – biccentett elégedetten Zsolti. – Dave szerint teljesen rendben volt minden.

- Biztos ugyan arról a meccsről beszéltek? – ráncoltam a szemöldököm, mire Dave is elröhögte magát.

- Zenél a táskád – szólalt meg a mellettem álló Cortez, mire egy sóhaj kíséretében előhalásztam a táskám mélyéről a telefonomat. Összeráncolt szemöldökkel bámultam a készüléket, majd kicsit arrébb sétáltam és felvettem. Merthogy muszáj volt.

- Szia, anya! – köszöntem bele.

- Szia, drágám. Mi újság? – Oké. Krisz említette, hogy furák, de azt hittem csak átmeneti állapot.

- Ott nem éjszaka van? – kérdeztem inkább vissza, merthogy öt óra az mégiscsak öt óra. És nappal sem nagyon szoktak felhívni valamilyen ok nélkül, nemhogy hajnalok hajnalán.

- Londonban vagyok egy üzleti úton – magyarázta meg. – Arra gondoltam, hogy megnéznélek titeket ott, Budapesten, ha ez nektek rendben van – halkult el a hangja. Na jó, valami tényleg nem oké. Csak úgy önszántából visszajönne oda, ahova egyébként tíz évig még csak vissza se nézett?

- Öhm, hát felőlem – szólaltam meg pár másodperc után. – Apa is jön?

- Sok a munkája, most nem ér rá – vágta rá a szokásos választ.

- Oké – sóhajtottam.

- Most mennem kell. Ha minden igaz szerda estére ott vagyok. Szia – hadarta el, majd le is rakta, én pedig egyből tárcsáztam a bátyámat.

- Cső, húgi. Épp most akartalak hívni. Valami nagyon nem oké a mosógéppel – vette fel.

- Mondjuk lehet, inkább bízd rám a dolgot – forgattam meg a szemem. – Anya hívott.

- Ó. Hát, hogy őszinte legyek, erre nem tudok mit mondani. Egy-két napot csak túlélünk – közölte. – Na jó, feladom. Mégis melyikbe mit kell önteni? – akadt ki teljesen.

- Mint már említettem, majd megcsinálom – ráztam meg a fejem. – De nekem ez akkor is fura. Csak úgy random idejön? Mégis miért? Azt hittem utálja ezt az országot.

- Lehet rájött, hogy még van két gyereke és nem ártana velük is foglalkozni, ha nem akarja elveszíteni őket is – nevette el magát hitetlenül. A legnagyobb baj ezzel a mondattal az, hogy igaza van. – Jó ez durva volt, bocs. Én sem értem, de van egy olyan érzésem, hogy hamarosan kiderül, milyen hátsó szándéka van. Mint úgy általában.