A múlt fogságában - SzJG fanfiction [befejezetlen | szünetel]

T I Z E N H Á R O M

"Let me show you what it's like to never feel, feel
Like I'm good enough for anything that's real, real
I'm looking for a way out"

Október 2., szombat

A pénteki nap után a szívem mélyén kezdtem reménykedni, hogy Krisznek lesz igaza és anya tényleg megváltozott. Aha, hát kurvára nem kellett volna.

Reggel fáradtan keltem, mert szokásomhoz híven kicsit több részt néztem meg a sorozatomból tegnap este, mint illett volna. Így fél óra szenvedés után sikerült eljutnom a konyháig, ahol egy gyors reggeli után nekiálltam az ebédnek. Igazából nem terveztem semmi extrát, csak egy kis húslevest és sült csirkét. Időközben benyomtam egy random Spotify lejátszási listát, mert kezdtem unni magam. Bár anya megkérdezte, hogy tud e segíteni, inkább elutasítottam, így Ő visszavonult a szobájába dolgozni. A bátyám is csak tizenegy után volt hajlandó kimozdulni a birodalmából, de nem is nagyon bántam. Valamiért, ha a konyha közelében van, abból katasztrófa lesz a végére. Ezért is bíztam rá inkább a terítést, mondván azt még talán Ő is véghez tudja vinni bármiféle baleset nélkül.

Grétit egyre hívta Krisz, szóval fél órám volt arra, hogy átöltözzek valami elviselhetőbbe, mint az elnyűtt pólóm és melegítőm.

- Alina – ordított fel az emeletre a drágalátos bátyám, miután kinyitotta a barátnőjének az ajtót. Szem forgatva indultam el az étkező felé, és mosolyogva üdvözöltem Grétit.

×××

Az ebéd meglepően jó hangulatban telt. És ez meg is maradt egészen addig, amíg Gréti fel nem tett egy számára ártatlannak tűnő kérdést. Természetesen nem hibáztatom, de Krisznek lehetett volna annyi esze, hogy tájékoztatja a családunkat érintő alap dolgokról, mint például az elmúlt pár év. Vagy az olyan kényes témákról, amikre anya igen érdekesen szokott reagálni.

- És, hogy megy az iskola? - kérdezte a lány kedvesen.

- Egész jól – erőltettem magamra egy mosolyt.

- Milyen az átlagod? - kérdezett rá anya, mire szem forgatva néztem rá.

- Ötös – vágtam rá.

- Remélem így is marad – bólintott helyeslően. - Nem szeretném, ha a tavalyi megismétlődne.

- Mintha direkt csináltam volna – morogtam.

- Nyilvánvalóan nem. De tehettél volna ellene – nézett rám felvont szemöldökkel.

- Anya, lehetne, hogy ezt nem most beszéljük meg? - szólt közbe Krisz, de nem sokat ért a próbálkozása.

- Tehettem volna ellene? Tényleg? Mert olyan kibaszott egyszerű lett volna egyik napról a másikra túltenni magam azon, hogy az egyik személy, akit a világon a legjobban szerettem meghalt, így hogy Kriszen kívül senki nem maradt ott mellettem. Ja, várjunk. Biztos magadból indulsz ki – ráztam meg a fejem. - El is felejtettem, hogy te milyen gyorsan túlléptél történteken, csak hogy ne kelljen egy percnél is többet velünk töltened. Tudod, nem csak én tehettem volna az ellen, hogy teljesen a padlóra kerüljek. Ott lehetettek volna mellettem, legalább egyszer az életben. De, hogy őszinte legyek nem csalódtam. A munka mindenek előtt, ugye? - nevettem el magam hitetlenül, majd felálltam és indultam volna a szobámba, de anya hangja megakadályozott benne.

- Hogy merészelsz a saját anyáddal ilyen hangon beszélni? - állt fel Ő is, mire pislogás nélkül bámultam rá.

- Alina! Bármit is akarsz mondani, ne – szólalt meg a bátyám, mire rákaptam a tekintetem. Tudta, hogy mire gondolok. Hogy ne tudta volna? Mindig is Ő volt az akinek kiöntöttem a szívem. - Menj fel.