Pillangó (Bts ff.) BEFEJEZETT

7. rész

Jintől az az elbúcsúzás mégsem volt hiába való. Ha ezt nem tették volna meg, akkor Jin szomorúan halt volna meg... ennyit megérdemel, a kegyetlen élet szerint. Felvállalta, hogy az ő ötlete volt, hisz tényleg, ha ő nem lenne, akkor a szökési kísérlet meg sem történt volna, ez volt az egyik indoka, a másik, meg hogy amúgy is utált létezni. Rövid volt az élete, meg szörnyű is, és egy kis porszemnek érezte magát a nagyvilágban, ráadásul bűntudattal a kötelessége miatt.  Ahogyan a mondás is tartja: mindig a legjobbak távoznak el leghamarabb...

Tae egész életében ekkor jött el az a pont, amikor a legszörnyűbben érezte magát. Ám biztosan, hogy megtanult valamit: a lelkileg okozott seb ezerszer kínzóbb, elviselhetetlenebb, mint a fizikai. Az utóbbi begyógyul egy idő után, helyrehozható, ám a lelki problémák nem múlnak el könnyen. Akár végig kísérheti az egész életedet is, főleg egy nagyon rossz emlék. Azoknál nincsen olyan dolog, ami szörnyűbb lenne.

Hangos, keserves sírása hangosabb volt, mintha csak nyúznák. Jimin sem volt másképp, de ő ezen már keresztülment: régebben több fogoly volt, és mikor szökni akartak, úgy szint megölték őket büntetésből. Ők is a barátai voltak, mert együtt rabolták el őket erre a helyre. Végül csak ő maradt meg, és ő, mint hátramaradott, egy irdatlan nagy sérülést okozott síró lelkének. A barátai, akik ugyanúgy szenvedtek mint ő, ugyanazokat az ütéseket, mocskos munkákat kapták mint ő, és ugyanaz a gondolat is járkált a fejükben: szökés. Kigondolták, biztatták egymást, és csak tervezgették, hogy a régi életüket visszahozzák. Jimin érezte, tudta, hogy nem lesz jó vége, de elszánt barátait nem tudta meggyőzni azzal, hogy gondolják meg magukat. És meg lett az eredménye. Jiminnek igaza volt. Ám mára átgondolta, hogy hogyha helyéről nem mozdul, nem cselekszik, nem lesz belőle szabadság. A tét nem lenne nagy, a halál is jobb, mint hogy itt ragadjanak, ezért tüzelődött fel, mikor Taehyunggal elszökött.

- Nhe-nheeem!! –üvöltötte rekedt, mély Taehyung, mit sem törődve azzal, hogy talán a könnyeibe fog belefulladni. A falnak dőlt, felhúzta megkötözött lábait, megnőtt összekócolt, néhol hiányos frufruja a szemébe lógott, de lassan már orráig is leért. Teste gyenge volt, talán két lábon már állni sem tudott volna, bőrén a mély sebek is sajogni kezdtek, de lelkét, és Jinnel való emlékeit nem tudta visszafogni. Előjött. Minden.

Mint, amikor valakinek halála előtt lepereg az élete a szeme előtt. Ez történt Taehyungal, csak ő Jint idézte vissza. Amikor először megmentette őket Hoseok elvetemült játékától, azóta felnézett rá, mint valami hősre, mert Jin az volt. Amikor mindig hozta főztjeit, amik olyan jók voltak, hogy mamája ételeihez hasonlított, és ez volt az egyetlen dolog, ami erőt adott neki/nekik. Amikor a kínzások, és a takarító, mocskos munkák után megjelent az elsősegély dobozzal, hogy segítsen minden sebet begyógyítani. A kötszer még mindig ott volt Tae karján és lábán, ami már elszíneződött a sok vérfoltoktól. Amikor elmesélte azt, hogy neki is szörnyű. Szörnyű az, hogy így kellett élnie, és hogy nem lehetett más választása. Most minden gondja elszáll legalább.

- Mi-mhiért ő?! –kezdett Taehyung siránkozó szavai halkulni, hisz már a sírásban is elfáradt. Jimin könnyebben higgadt le, Tae mellett feküdt sérült bordájával, néhol összeszorítva szemeit a fájdalom miatt. Jin halála legalább ugyanannyira érintette meg őt is, mint Tae-t, csak ő halkabb volt. Szokásosan, próbálta mindezt legyűrni – ez csak egy rossz rémálom ugye? Mindez csak a képzeletem szü-szüleménye! Fel kell kelnem, mert megőrülök! Mondd, kérlek, hogy ezt csak álmodom, és Jungkook mellett alszom, aki még alvás közben is vigyáz rám! Hi-hiányzol Jungkook! Nagyon-nagyon! Rohadtul hiányzik a régi életem! – üvöltötte az utolsó mondatot, miközben szemeit becsukta, így még több könny hagyta el szemét, amik a földre potyogtak, szinte már egy kis tócsát képezve a fiú alatt, arcát meg a plafon felé fordította. Jimin is hangosabban kezdett sírni Taehyung miatt, amiket mondott, őt is megérintette, de a tudat is, hogy ez nem álom –de már nhem fogom visszakapni. Én ehzt nhem bírom. Meg a-akarhok én is halni –súgta vékony hangon, a könnyektől vakon.

- Taehyung –szólalt meg az említett felé fordulva testével, mikor fájdalmasan felsóhajtott törött bordája miatt –khérlek. Ne őrülj meg, merth akkor abba én is belehalok, és soha nhem jutunk ki mert... mert kijuthatunk. Nem úszhott el minden –megpróbált a fiú mellé ülni, nekitámaszkodni a falhoz, ez a kötél miatt nehezen, de sikerült –ez nem vall rám, mert minden dologba, még ebbe is képes vagyok bele-beletörődni. De amióta itt vagy, mindig láttam, a szemedben azt, hogy a hit nem veszett el benned, ami bennem már réges-rég eltűnt. Minden nap csak reménykedtél, és mikor jöttek a du-durvább dolgok, amik megviseltek ugyan, de inkább buzdítottak arra, hogy elhúzd i-innen a csíkot. Jinre, meg rám támaszkodtál, és mindig csak a túlélésen járt az eszed. Bárcsak nekem is olyan lett volna a felfogásom, mint neked, mert én... én már akkor feladtam –ekkor megállt, a most már halkan síró Taehyungnak egy kis időt hagyva, hogy eméssze a dolgokat, majd folytatta – de mikor ma megszöktünk, olyat éreztem, ezalatt a fél, vagy most már egy év bezártságom után, amit ezalatt egyszer sem. A problémáim elszálltak, utam mintha csak akadálymentessé vált volna. Kötetlennek éreztem magam. Szabadnak. És én újra szeretném ezt érezni. Kijutunk innen Taehyung –Jimin biztató szavai egy kicsit megnyugtatták a fiatalabbat.

Ezután a jól megszokott csend ülepedett le végig a helyen, Taehyung, és Jimin csak halk szipogásokat hallatott. Nem halottak kintről semmit, pedig hallgatóztak, de a falak még mindig hangszigeteltek, úgyhogy hallani az ég világ semmit sem lehetett, a csenden kívül. Pedig pár szobával arrébb Yoongi olyan dolgott tett, amit később igen megbánt. Megölte az egyik „alkalmazottját", belegondolva arra, hogy a munkaerő –ha ezt lehet munkának nevezni – csökkent. Ráadásul mindezt egyszerűen.

Nem mondták azt, hogy Jint szerették, de nem is utálták. A szemükben csak egy közömbös alávetetett volt számukra, galád módon. Talán Namjoon volt az, akit egy kicsit érzékenyen érintett a kis Jin sorsa, mert ő sokszor beszélgetett vele, és mindig ő dicsérte a levesét. Talán a csapatból Namjoonnak van egy icipici lelke, mert a többieknek egy kicsi sincs.

- Hívd Ji Hoont –lépett ki Yoongi a szobából, ahol az ajtó előtt Hoseok, és Namjoon várakozott. Ezek szerint ennyi volt. Ennyit jelent nekik egy nagyon jólelkű ember. Szerintem rengeteg embernek kéne olyan személyiség, amilyen a valaha élő Jinnek volt.

Yoongi nem gondolt másra, mint hogy arra, hogy vaklaki fizet Jinért, méghozzá az előbb említett Ji Hoon, aki hasonló „munkát" végez, mint ők hárman. Csak az övé kegyetlenebb, és gyomorforgatóbb.

Az éjszaka közepe csak közeledett, és a lomtárban most sokkal hidegebb volt a levegő, mint valaha, hiába volt nyár. Taehyung képtelen volt abbahagyni a sírást,  a remegést, ha lecsillapodott egy kicsit akkor is könnyezett, az elalvás cselekedete most lehetetlennek tűnt. Jimin se tudott aludni, de talán nem is akart. Csak vártak a holnapra, amikor valamelyikőjük a háromból bejön majd, és agyon kínozza őket, hogy a stresszt levezesse, vagy csak mert unatkozik, és nem lesz már, ki megmentse, és elássa őket. Nem fogják látni Jin bíztató mosolyát, nem fogják hallani megnyugtató hangját, és ígéreteit, hogy megszökteti őket. Már most hiányzik nekik, nélküle még jobban sötétebb, és komorabb ez a borzasztó hely. Ezek a gondolatok azok, amik építik folyamatosan le a két foglyot, és adnak nekik álmatlan éjszakát.

Tae szeme még meg sem próbált lecsukódni, csak lassan, vontatottan pislogott, amikor a teljes sötétségben meglátott valami nagyon ismerőset. Pupillája kitágult, alig akarta elhinni, hogy mit vett észre, és a lecsillapodott könnyei most újra megindultak a meghatottságtól, szívverése felgyorsult, a víz is leverte. Két pillangó körözött egymás mellett. Kettő ugyanolyan.

- Jin... -szólalt meg halkan Taehyung, mikor Jimin felkapta a fejét, de nem értett semmit, hisz a sötét árnyakon kívül semmit sem látott. Hirtelen megijedt, és tényleg elkezdte félteni Tae-t.

Taehyung nem őrült, csak hisz a szemének. De ezt a látványt nehezére esett feldolgozni: a kettő gyönyörű pillangó játszott egymással, köröztek a levegőben, virító kék szárnyuk tökéletesen látszódott a háttér fekete árnyalataiban. Eddig csak mindig egyel találkozott. De Jin lelke továbbra is segít Taehyungon, és Jiminen, hisz megígérte nekik: kijuttatja onnan őket, ha az életébe is kerül, mert mindkettejük a szívéhez nőtt, meg úgy gondolta, hogy már ő neki már úgy is mindegy. Önfeláldozó... ami nem a gyengeség jele, hanem az óriási nagy szereteté. Az utolsó gondolata is ehhez kapcsolódott: olyas valakik miatt áldozom fel az életem, akiket megszerettem, ráadásul ők is engem. Ennél nekem már nem kell több.

Sziasztok! Ez a rész is egy kicsit rövidebb lett, de még így is nehézkesen íródott meg, úgyhogy remélem, sikerült átadnom a hangulatot. :c Ha van bármilyen véleményed, nyugodtan írd meg nekem!💙