Pillangó (Bts ff.) BEFEJEZETT

8. rész

Az idő nem áll meg, gyorsan, vagy éppen lassan telik, ez általában az ember kedvétől függ. Ha valaki jól érzi magát, a percek, az órák csak úgy rohannak. De van, mikor minden egyes másodperc hosszasan telik, és mintha az idő csak megállt volna, és sehogy sem telne. Mintha minden nap ugyanolyan lenne, és nem történne benne sosem semmi új. A fiúk időérzéke a második variációban foglal helyet.

Minden egyes nap gyötrelmesen telt, csigalassúsággal, majd jöttek a hónapok, és az évszakok is változtak: a meleg nyárból, hűvösebb, borúsabb, esősebb ősz lett, a ködös időből pedig hó, amivel a tél is megnyitotta kapuit. A lomtárban nyáron is hűvös volt, ősszel már kezdték megszokni, télen mégis meggyűlt a bajuk vele, mert ruhájuk vékony volt, szakadt, nem is ruhához, hanem inkább egy cafat rongyhoz hasonlítottak, pokrócról, takaróról, vagy valami meleget nyújtó tárgyól még csak nem is álmodozhattak.

Taehyung, és Jimin tűrőképessége volt az, ami fejlődött, ám ezen kívül mindenük kezdett leépülni. A mindennapos „játékot", a kimaradhatatlan kínzást mindennap megkapták, plusz rátett egy lapáttal az is, mikor már erejük nem volt elég ahhoz, hogy egy alapos takarítást végezzenek, és ezért is kaptak újabb ütéseket, rúgásokat. Meleg ételnek nyoma sem volt, száraz kenyér, és meleg víz volt mindennap egyszer, jó esetben talán kétszer. Nem is kell mondanom, hogy csont és bőr voltak, csontjaik nagyon kirajzolódtak sebes bőrükön. Apropó bőr: ahol nem volt vérző seb, ott lila-zöld foltok díszelegtek, karjuk egyenletes vágásnyomokat rejtett Hoseok „játékai" miatt.

De mint mondtam, a tűrőképességük erősödött. Sírásuk napról napra halkult, könnyük napról napra fogyott, végül faarccal viselik el nehéz napjaikat, a kés éles pengéjét megszokták, nem is érzik.

Yoongi nem volt vak, észrevette, hogy mennyire beletörődtek a sorsukba, de ő könnyeket akart, hangos sírást, könyörgést, ezért gondolkozott, hogyan lehetne őket bántalmazni, mikor rájött a világ legundorítóbb dolgára: lelkileg. Nem várt, cselekedett, és volt mikor felhozta Jint, és csak panaszkodott róla, mintha Jin egy semmirekellő kutya lett volna, de a mécses akkor tört el igazán, mikor Taehyung családját, és a barátját kezdte ócsárolni. Örült, hogy Taehyung végre sírt, végre mondta, hogy hagyja abba, és tudatta, hogy ez rosszul esik neki... Yoongi mindig is kíméletlen volt. Az is marad.

- Ke-kezde-k nagy-nagyon fá-fáz-fázni –didergett Jimin Tae mellett, szintúgy a falnak nekidőlve háttal, és a lábát felhúzta, amit karjaival átölelt, és homlokát a térdére fektette. Taehyung csak komoly, rideg arccal törökülésben ült, bámulva a semmibe, miközben szeméből elsodorta hosszú tincseit. Tekintete üres volt, semmit sem tükrözött. Nem vacogott, és azt csinálta, mint minden nap: visszaemlékezett, a múltra, amikor még jó volt minden. És ezek a gondolatok tették egyszer boldoggá, és törték szilánkossá kedvét.

Jimin ránézett az előre bámuló Taehyungra, majd folytatta:

- Sze-szerinted má-már tél va-van? –a kérdése jogos volt, hisz időérzékük teljesen elromlott. Néha azt sem tudták, hogy nappal van-e, vagy éjszaka, mindig az „ebédjükből" tudták kikövetkeztetni, hogy dél van. Nemhogy az évszakokat... Jimin is a zord, durva hideg miatt gondolta, hogy már a tél köszöntött be.

Taehyung csak biccentett. Ő nem fázott, ezt is megszokta. Mert minden megviselte, és mást sem csinál, mint hogy vár a csodára. A csodára, ami pillangó formájában segít neki, mint mikor a kínzások alatt is mindig feltűnt, és a seb akkor nem is érződött testén, csak mikor eltűnt. Akkor jött az igazi fájdalom.

Kintről kulcszörrenést hallottak meg hirtelen, majd csak arra lettek figyelmesek, hogy nyílik az ajtó. Testrészei épp csak megfeszültek, szemüket lehunyták, és várták mi jön. Nem érdekes hogy ki, és mivel okoznak nekik fájdalmat, de már várták, hogy jöjjön, minél hamarabb essenek túl rajta.