Pillangó (Bts ff.) BEFEJEZETT

13. rész

Az este, lassan már éjjeli erdei homályban, ahol a csend, és a nyugodtság beborított mindent, kihalt, rideg hangulatot tükrözött, ám Taehyung gondolatai ordítottak, észre sem vette a nesztelenséget körülötte. Az előbbi Jimminel történtek traumaként érte, hisz ha a fiút elkapták, onnan akkor már nincs visszaút, vagy haláláig kínozzák, továbbra is egy rabszolgaként fogják be, vagy mint szegény Jint, őt is egyből megölik, és sorsuk ugyanabba az irányba kanyarodik.

A sokk mellett erősen reménykedett, hogy amíg ő egy helyben fújja ki magát a földre térdelve, nehogy meglepetésszerűen támadják szó szerint hátba, és minél hamarabb felbukkanjon egy jármű.

Yoongi fejében megfordult az, hogy Taehyung valószínűleg az útra igyekezett, és Jimint gyorsan bezárva a furgonnal kimennek az útra, de félő volt, hogy hogyha esetleg valaki arra jár, észreveszi a rablás folyamatát, és máris a rácsok mögé kerülnek. Nemtudta, mi legyen a következő lépés, de inkább elvetette az ötletet, és megpróbálta elfogadni a tényt, hogy vesztett a gyengébb ellen.

Taehyungnak halványlila fogalma nem volt arról, merre is van, jobbra, vagy balra van a haza, ezért inkább nem mozdult, lihegve pihent, pilláit lehunyta, mikor egy erőteljes szél sugallat megcsapta arcát, és egész izzadt lényét. Nem érdekelte, hogy a tüdőgyulladás, és egyéb megfázások elé veti magát, nem tudott mit csinálni, még mindig a Jintől kapott, vékony váltóruha díszelgett rajta, ami rettenetes állapotban fedte be lestrapált testén. Vérfoltok, sok-sok helyen lyukas, mert hát ha Yoongin múlna Taehyung öltözködése, akkor egész életében ez a póló, és vékonyabb nadrág lenne a fiún.

Fejét az égnek emelte, átérezve, ahogyan a hideg szélből hóesés születik, először apró pelyhenként, majd egyre nagyobbakká váltak, és egyre gyorsabban hullottak a derűs égboltról. Érezte, mikor a hópelyhek elolvadtak, amint arcához érkeztek, lehűtve a stressztől felmelegedett bőrét.

Aligha két perc telt el, csukott szemmel is megérezte, hogy közeledik oldalról valamiféle fénycsóva. Felébredve nyomott gondolataiból, ijedten, gyorsan kinyitotta bágyadt szemeit, a fényforrás felé fordítva fejét. Az ütő is megállt benne, hogy jött az édes hármas, de nem ők közeledtek. Hamar megbizonyosodott róla, hogy az egy autó, és még csak nem is fekete furgon. Végre történik valami pozitív dolog is vele?

Ajkai a nagyon régen használt alakzatot vették fel: felfelé görbültek, könnyeit megint lesuhintva kajával szeme alól, egyből feltápászkodott a földről.

Integetni kezdett, minden hitet beleágyazva abba, hogy egy rendes ember az autó vezetője, és megesik a szíve rajta.

A kocsi gyorsan hajtott, és mit sem sejtve húzott el Taehyung előtt, aki a karját lassan maga mellé leejtette, majd csalódottan pillantott a járgány után. Ekkor rettentően fázni kezdett a hótól, teste vacogott, reszketett, ezért karjaival körbefont felsőtestét, mintha csak magát ölelgetné, hátha fel tudja melegedni egy kicsit. Nem sokat hatott, ám újra, sőt jobban kezdet idegeskedni, gyomra is be nyílalt a hatására.

Szívszorítóan bámulta az egyre inkább távolodó autót, mikor a másik oldalról megint egy járműnek közeledő hangját hallotta meg, csodálkozva balra fordítva fejét.

Egy újabb autó haladt Taehyung felé, mikor újra hevesen kezdett neki integetni, szemeit megpróbálva nyitva tartani a nagy hóesés miatt, hisz az idő egyre inkább kezdett hóviharrá alakulni. A gépkocsi megint elsuhant a fiú orra előtt, mikor kétségbeesetten hangosan felsírt, és dühösen trappolt egyet a hóba, mikor az autó után nézve konstatálta, hogy az megállt. Egy kicsit tolatni is kezdett, ám Tae gyorsan, csúszkálva odarohant.

Az anyósülés felől bekopogott az ablakon, ami hamar le is húzódott.

- Köszönöm szé-szépen, hogy megállt –mielőtt még mondani kezdte volna, hogy merre is menne, meg hogy miért, a vezető a szavába vágott.

- Szép jó estét fiatalember! Ülj be gyorsan mert nem hallottam mit mondtál, és meg ne fázz itt nekem! –engedte be Taehyungot egy öregecske néni, kinek szavai megtöltötték melegséggel Tae szívét.

Cselekedett, gyorsan beült a meleg kocsiba, majd a néni egyből letámadta mondanivalójával.

- Mesélj nekem Kis csillag, mi járatban ilyen későn egy szál pólóba? –nézett egy pillanatra vendégjére, mikor a gázra taposott - juj szegénykém, nagyon rosszul festesz.

Taehyung nem tudott, mit kitalálni, nem volt ereje hazudni, így elmondta hogy elrabolták, és most szökött meg, majd elárulta a címet is ahova szeretne menni, mikor kiderült, hogy az egy kicsit messze van, de az öreg nő nagylelkűsége végtelen volt, így megígérte, hogy lerakja őt az utcájában. Most az egyszer azt mondom, hogy szerencsés Taehyung.

Ez... ez felfoghatatlan. Végre nem a balsors ért utol. Rég láttam őket. A szüleimet, és Jungkookot. Rá gondoltam először, hogy hozzá szeretnék menni, ám az időt elnézve szerintem már alszik, de minél hamarabb szükségem van arra, hogy lássam. Ő hiányzik a legjobban. Mérhetetlenül boldog vagyok. A könnyeim most az egyszer nem a fájdalom miatt hullanak, hanem... mert boldog vagyok. Ez az az érzés? Nem is emlékszem már rá. Nem. Nem vagyok boldog. Mert minden nagyon rosszul alakult. Meg Jimin. Ha nem lennék szerencsétlen, akkor vigyáztam volna rá. Elszúrtam. Mint mindent az életemben. Egy félszeg, tehetetlen, erélytelen ember vagyok. Az is voltam, mindig. De ezek után változtatni fogok. Az életmeglátásom töviről hegyire megváltozott. Innentől kezdve mindent másképp fogok kezelni, és nem leszek az a nagyképű ember aki voltam, minden apró dolgot meg fogok becsülni. Az élet tanít. És valakit nagyon megnevel.

- Most már ne sírj életem! Feljelentem, amint hazaérek azokat az idiótákat, és tökön lesznek rúgva a börtönben, mert ezt érdemlik! –az öreg nő egyik kezével Tae sebes arcára suhintott törődően, hogy letörölje könnyeit, ám eközben mégis figyelve a havas útra. Taehyung régen érzett szeretetteli érintést magán, még talán ezt is elfelejtette.

- Köszönöm szépen még egyszer, hogy feltetszett venni –szipogott, szemeit lehunyva, fejét majdhogynem ledöntve saját vállára.

- Drágám ne köszönd meg ennyiszer. Ez természetes, látszódott rajtad hogy bajban vagy és ha... -a nő szavai Taehyung számára kezdtek halkulni, hisz a fiú elég hamar elaludt a felmelegedett kocsiban. Az idős nő hamar észrevette, nem szólt többet, csak mosolyogva vezetett arra, amerre Taehyungot el kell dobnia. Szerencsére ő is abba az irányba igyekezett, és csak 5 utcányival lakik arrébb.

Az idő, a percek teltek, mígnem, a nő leparkolt a jól ismert kertes ház előtt, majd Taehyung vállát óvatosan megrázva felkeltette, hogy megérkeztek.

- Kis csillag itt vagyunk –addig lökdöste Taehyungot, míg annak pillái lassan kinyíltak, majd folytatta – aztán ígérd meg nekem, hogy elmész orvoshoz! Azon gondolkoztam, hogy ne vigyelek-e a kórházba először.

- Rendben, és nagyon szépen köszönöm! –csuklott el Tae hangja, amint kinyitotta az ajtót, és maga előtt láthatta az ismerős házat.

Gyorsan kiszállt, majd az öreg nő továbbhajtott, még egy jókívánságot küldve utoljára a fiúnak.

Lassan beljebb sétált azon a kicsi kis útvonalon, ami a bejárathoz vezetett. Eszébe jutottak azok az emlékek, hogy mennyiszer volt már Jungkooknál, hányszor járta már meg ezt az utat, és hogy mennyire szerelmes.

Léptei kínzóan voltak lassúak, az újra nekicsapódó hidegtől, és az égig érő izgalomtól még jobban kezdett remegni, majd mikor az ajtó elé ért, megállt.

Hehe. Lehet, hogy rosszkor sikerült abbahagynom.😅 Remélem várni fogjátok a folytatást! Nagyon köszönöm, hogy elolvastad, legyen szép napod/estéd!💙💙💙