Pillangó (Bts ff.) BEFEJEZETT

Epilógus

Jungkook leért az emeletről, a szülei meg félálomból siettek utána, nem tudták mi történhetett, azt hitték valami probléma lehet, hisz Jungkook csak benyitott szobájukba és gyorsan letessékelte őket.

Mire leértek Taehyung nem volt magánál, el volt dőlve a kanapén, ahova Jungkook alig egy fél perce ültette le. Amikor szülei meglátták, nem hittek szemüknek, pár sorral kimutatták, hogy mennyire meglepődtek, majd gyorsan észhez kapva cselekedtek. Jungkook gyorsan hozott egy teljesen bevizezett rongyot, amit rácsavart Tae eszméletlen arcára, az anyja felemelte neki a két lábát, hogy a vér a fejébe is jusson, az apja meg a mentőket tárcsázta, majd Tae szüleit.

Taehyung nem kelt fel, nem sikerült magához térjen, mikor a barátja szülei könnybe lábadt szemekkel próbálták menteni a menthetőt. Jungkookról ne is beszéljünk, hangosan, keservesen sírt, miközben egyre jobban próbálta vízzel felébreszteni alvó szerelmét.

A szülők sosem tolerálták Jungkook és Tae közti szoros kapcsolatot, nem igazán tudták mindezt elfogadni, Taehyungról is azt hitték, hogy egy elkényeztetett kis meleg ficsúr, de miután hirtelen megtudták a történteket, hogy Taehyungot elrabolták, eléggé megrázta őket. De ami azután történt fiújukkal, az borította ki őket a legjobban. Megtudták, hogy ez nemcsak egy olyan meleg kapcsolat volt, hogy kielégítsék egymás vágyait, hanem egy erős, szerelmes kötelékről volt szó. Látták, hogy Jungkookot mennyire megviselte párja távolléte, és egy olyan énjét tapasztalták meg, mint még soha. Mindig is jó gyerek volt. Tiszteletben tartotta a szüleit, egy kisebb fajta vita is csak ritkán fordult elő, szerencsésnek mondhatták magukat, hogy egy ilyen fiújuk van. De az a korszak volt a legszörnyűbb. A szobája kulcsra volt zárva, alig látták, mikor hívták le enni, vagy bármi, nem jött semmi válasz. Pszichológussal is megpróbálkoztak, de az eset teljesen reménytelen volt. Taehyung eltűnése rettenetes port kavart az ismerősök, szülők körében is.

A mentők nemsokára kiértek, Taheyungot becipelték hordágyon az autóba, miközben Jungkook egy percre sem vette le róla a szemét, nem is tágított tőle.

Nem tudtam eldönteni, hogy ez egy rossz, vagy egy jó álom. Mert ez nem lehetett valóság. Nem hittem el, hogy láthattam arcát, ami rengeteg ideig csak képzeleteimben élt. Élőben itt állt előttem. Hihetetlen... A kinézete csak pár perc múlva tűnt fel, hogy az a kis régi Taehyung eltűnt. Bevallom, ez volt a legkevesebb, hisz nagyon nagy csoda, hogy még él egyáltalán, és itt van. Ez a legfontosabb. De szomorított az, hogy nem tudtam, min is mehetett keresztül, az időszak nekem is fájt, a depresszió nagyon is meg tud változtatni egy embert. Éreztem, ahogyan belül a fáj, és a kibírhatatlan érzés, hogy semmit sem tudsz kezdeni az üggyel, csak jobban emésztette fel a testem. Minden egyes nap nehezebbnek éreztem magam, nem voltam éhes, az étel gondolatára sem tudtam gondolni, igazából meg sem fordult a fejemben. Üvöltöttem volna, de inkább hagytam, hogy facsarjon tovább ez a betegség, hogy belülről szabdaljon szét. Mikor szívem szerint belefulladtam volna a könnyeimbe. A tükör meg az ellenségemmé vált. Köpni tudtam volna arra az emberre, ki farkasszemet nézett velem a tükör másik oldalán. Mert én szúrtam el mindent. Csak magamat okoltam. Undorodtam ebben a bőrben létezni. Utáltam az embereket. Viszont. Azt hiszem, a világ legjobb dolga volt, mikor kigyógyultam belőle. Mert amint megláttam, velem ez történt. Aznap éjjel sem aludtam. Mikor a csengő megszólalt, azt hittem, hogy képzelődöm. Valahol tudtam, hogy nekem kell ajtót nyitnom. És ez végre egy jó gondolat volt a fejemben, hisz mikor a szemem elé tárult, egy óriási súly leesett rólam. Fény dúlt az üveges szemembe. Begyógyult a sebem ott bent, a szívemben. Meggyógyultam.

A kórházban rengeteg vizsgálaton esett át Taehyung, ájulása nem volt vészes, inkább már a súlyos sebeivel kezdtek foglalkozni, súlyát visszahúzni az átlagba, érzékszerveit megjavítani. Jungkook szinte alig tágított, minden nap, mikor csak tudott, ott ült mellette, kéz a kézben, könnyekkel küszködve. Tae megmenekült, és kezdett kimászni a sötét esőfelhők közül, egy pszichológus is nap mint nap segített neki feldolgozni ezt az egészet, és megtanítani, hogyan hagyja a múltat a háta mögött. Jungkook jelenléte, és sugárzó szeretete is ösztönözte a felépülésre, a sikeres gyógyuláshoz, és szülei is, akik most az először, rengeteget aggódtak fiújuk után. Ők is megéltek egy eléggé sötét korszakot. Mert mikor nem tudhatja az ember, hogy mikor jön vissza, vissza jön-e egyáltalán, annál nincs rosszabb. Mikor csak reménykedsz a csodában, de lehet, hogy feleslegesen. Ezt elfogadni, a helyzetet túlélni egy szülő számára hihetetlen nagy szikla a szívükön. Igaz, alig-alig foglalkoztak elkényeztetett utódukkal, sokszor veszekedtek Jungkook miatt, hisz nem akarták még azt sem elfogadni, hogy fiújuk egy másik fiú szerelme.