Egy halálisten naplója

Egy halálisten naplója, 9.fejezet

Lipótmező - 2007

  Mindenkinek van egy saját véleménye, s magában egy lefestett képe egy elmegyógyintézetről. Egy olyan hely, ahol úgymond "bolondokat" próbálnak "gyógyítani". Ám, a helyzet ennél sokkalta rosszabb volt itt. Nos, hogy is fogalmazzak...tulajdonképpen, nem a betegekkel volt a legtöbb gond. Az orvosok többnyire elborultabbak voltak a betegeknél, na, de a főorvosok...kész katasztrófa mind. Az orvosok nagy része -az ápolókkal együtt- szadista, aki csak azért van ott, hogy kiélhesse beteg vágyait olyan embereken, akiknek úgysem hinné el senki, amit mondanak. Az orvosok másik fele lelkileg gyenge volt, és nem bírták sokan idegekkel a betegeket. Itt felmerült bennem egy kérdés, akkor tulajdonképpen ők mit is csináltak, a szenvedés okozásán, és a szenvedésen kívül, itt, ebben az eldugott magyar elmegyógyintézetben? A válasz egyszerű: ők maguk sem tudják. Hisz, ki szeretne elmeháborodottak közt lenni minden egyes nap? ...hogy eme kérdés válaszát megérthessük, nézzük a főorvosokat. A hatalomért való versengés az emberi faj hajnalától kezdve jelen van. Nálunk, halálistenek közt is ki van alakítva egy hierarchia. Csak a különbség a mi, és a halandók által létrehozott hierarchikus rendszer között, hogy:
 -mi nem ölhetjük meg egymást. S ez nem azért van, mert nem akarnánk, nem tudjuk. De amúgy sem találkozunk egymással minden nap, és nem is utáljuk egymást ok nélkül. A hatalomra törés miatt még annyira se. Akinek sikerül, annak munkával.
-ha egy halálisten megszökik a saját világa elől, száműzött ként vadássza őket egy speciális osztag, akiknek a kaszái kicsit másképp vannak kialakítva, és ők nem tisztavérű halálistenek. Nephilimek. Halálisten-ördög keverékek, a nemesebb rétegből, és nagyrabecsült vadászok.
 De ezek a halandók...nem mellesleg azért jártam itt, hogy egy bizonyos főorvos lelkét gyűjtsem be, akit nekem is kellett megölnöm. Ez a munka, ezt kell tennem, ez van. Bár eddig sem tápláltam empátiát az emberek felé, most még annyit se. Undorítóak. A halálszalagja, azaz az ott eltöltött évei, tömören:
 "Egy éve lassan, hogy itt dolgozom, a fizetésem a plafont veri a többiekéhez képest. De manapság az ember nem tud megélni, ezért mindent meg is teszek, hogy nekem ne kelljen nélkülöznöm. A felljebbjutásért az igazgatók eredmiényeket szeretnének látni...egyet kivéve. Ő vért akar, több pénzért. A pozíció annyira nem is érdekel, a pénz annál inkább. Berendeztünk egy szobát, egy ággyal a közepén, körbe kamerákkal. Az ágy mellett egy szerszámtartó asztal volt. Minden szerda este élő adásban csorgatták a nyálukat az igazgató, és a gazdag haverjai, miközben mi halálra kínoztunk egy zsák kessért egy beteget. Ők adták meg, mit kell tennünk velük. Volt, hogy a szemét kellett először kiszednünk, de csak az egyiket. Majd a végtagjait kellett megnyúznunk, és a többi. A legelborultabb dolog, amit kifejezetten élveztem, a watanagashi féle kínzásmódszer volt. Lévén sebésznek tanultam először, tökéletesen tudok műteni. Egyáltalán nem remeg a kezem, és pontos vagyok. A dolog így néz ki: először, letépjük mind a két kezén az ujjairól a körmöt, majd a letépett körmök helyét szögekkel rögzítjük az asztalhoz. Kimetszük az egyik szemet, majd felvágjuk a hasfalat. Ha elég ügyesek vagyunk -és én az voltam- kimettszük a beleket, majd a gyomrot, és ha még él a szerencsés, megetetjük vele, majd a száját összevarrjuk. Egyszerűen mesés élmény volt, nagyokat hahotáztam közben. Olyan vicces volt így megkínozni egy tehetetlen bolondot...remélem sokszor fogják még ezt kérni!"   Nos, ennyi is lenne...itt megszakad a szallag. Megöltem. Semmi személyes, és igazából nem is zavar, had tegyék ezt a halandók, nekünk csak ítélkezni kell felettük...gondolom, mondanom sem kell, hova került.