Megpecsételve - Testvérek vagyunk?

Hiashi és Hizashi

1. Fejezet – Hiashi és Hizashi

Két tizenkét év körüli fiú ült egy sötét, poros szobában. A szoba telis tele volt tekercsekkel, némelyik zöldesen derengett. Volt valami a levegőben, ami miatt az ember csak suttogni merne, de a fiúk hangosan beszéltek.

­­­­­– És egyszer mi fogjuk vezetni ezt a klánt... – Mondta egyikőjük elmélázva.

– Ezt mégis hogy gondolod? – nézett fel a másik a tekercsek felől – amiket apjuk parancsára olvasnak – megütközve.

– Te majd rendet tartasz és irányítasz, én pedig megváltoztatom a Hyuugákat! – Egészen fellelkesült, mint mindig, amikor szóba került a klánjuk jövője. Nem tudta elnézni a rengeteg visszaélést a főágban, nem tudta nézni a mellékágiak szenvedését a sorsuk miatt, ő akart az lenni, aki majd mindent megváltoztat. A testvére segítségével. De az ikerbátyja most éppen szánakozva nézett rá, mint oly sokszor mostanában, és a fiú ezt nem tudta mire vélni.

– Álomvilágban élsz, Hizashi – röhögött a bátyja egyre gonoszabban, Hizashi már-már megijedt tőle. – És mégis mire gondolsz az alatt, hogy megváltoztatnád a rendszert? Mert én személy szerint szigorítanám – ült ki a gonosz, számító kifejezés az arcára, amit sokszor az apjukon látnak, és mint valami kelletlen családi örökség, száll apáról fiúra.

– Én enyhíteném – hökkent meg testvére gonoszságán –, de együtt fogjuk vezetni a klánt. Úgy gondolom, még ha apánk nem is teljesen így látja, de jól ki fogjuk egészíteni egymást, Hiashi.

– Biztos vagyok benne, hogy apánk úgy látja, drága kisöcsém, hogy meg fogunk küzdeni, és én le foglak győzni téged – mondta, és halványlila szemével lefitymálóan mérte végig öccsét, majd visszatért a Hyuugák törvényeinek tanulmányozásához.

– Bátyám, két másodperccel vagyok fiatalabb, nem hinném, hogy ennyitől már a kisöcséd leszek – mutatott rá Hizashi.

Egy ideig csendben olvasták a szabályzatokat, de a feszültség tapintható volt közöttük. Ez volt az első alkalom, hogy lejöhettek a Hyuugák titkos irattárába, megtisztelve kellene érezniük magukat, de Hizashi csak szörnyülködött, és tudta, hogy nem fog tudni megfelelni az apjának. Ő nem tudná ezeket az embertelen törvényeket betartatni.

– Hiashi – szólalt meg habozva –, biztos vagyok benne, hogy ez csak egy ideiglenes korszak nálad, és ha felnősz, rá fogsz jönni, hogy nagyon jól kiegészítenénk egymást. Azért akarsz megküzdeni, mert magadnak akarod a hatalmat, de mi olyanok vagyunk, mint jin és jang, ha csak az egyikünk válna vezetővé, katasztrófák következnének. És – tette hozzá magabiztosan, talán kissé arrogánsan is –, ha megküzdünk, én győznék.

– Hizashi, szállj le a földre. Lehet, hogy kettő ponttal magasabb az IQ-d, és mint a tanítónk mondja, amíg te ésszel harcolsz, én sokszor inkább a nyers erőt létesítem előnyben, de találékonyabb és ravaszabb is vagyok nálad. Te sokszor túl becsületes vagy, ez nem mindig jó. Mellesleg, apánk engem jobban szeret. Ő is biztos észrevette, mennyire más vagy, és inkább a mellékágban lenne a helyed – mosolygott gúnyosan az öccsére. – Nem illesz ide, mindenkinek be fogom bizonyítani, amikor legyőzlek, hogy mennyivel feletted állok. Az első dolgom pedig az lesz, hogy az öcsikémet megpecsételjem, hogy végre hazataláljon.

Hizashi leejtette a tekercset.

– De... mi testvérek vagyunk.

– Testvérek, és? A testvérek arra valók, hogy megerősítsenek. Leküzdendő akadály vagy, és ha már betöltötted a szereped, félresöpörlek. És ha nem bánod, folytatnám a tanulást. Öcsikém, egyáltalán nem vagy vezetőnek való – fordult vissza újra a tekercséhez.

– A jelenlegi radikális gondolkodásmódoddal inkább te vagy az, aki nem vezetőnek való.

– Ó, hát nem is tudom, ki szokott a söpredékkel barátkozni – vetette oda félvállról Hiashi.

– Te akartad. – Hizashi letört volt és csalódott. – Mától fogva az összecsapásunkra edzek, de tudnod kell, hogy én nem vágyom apánk szeretetére, és még mindig reménykedem abban, hogy egyszer majd rájössz, ő direkt nevel minket erre a gondolkodásmódra, amit te már szépen lassan maradéktalanul átveszel. Nemrég már rádöbbentem, milyen kegyetlen és számító. Akkor, amikor Hitarit ok nélkül megkínozta. – dühösen olvasott bele a tekercsbe: „A mellékág feladata engedelmeskedni a főág parancsainak és megvédeni azt. Bárminemű ellenvetés esetén kínzás, esetleg halál a büntetésük."

Hizashi ledobta a tekercset a földre, és kiviharzott a dohos, kegyetlenségtől bűzlő raktárból. Véletlenül fellökte a lámpást, és Hiashit a zöldesen derengő teremben hagyta. Tudta, hogy ott kellene maradnia, tudta, hogy meg fogják büntetni, és tudta, hogy ha a bátyját abban a teremben hagyja, hamar érdeklődni kezd az Extratitkos technikák, és egyéb, rettentően tiltott tekercsek iránt. És neki kellene visszafognia, mint ahogy már rengetegszer tette ez idáig. Amikor befelé jöttek, akkor is majdnem hozzáért egy dobozhoz, amire rá volt írva, hogy szemtechnikával is átláthatatlan, és Hizashi sejtette mi van benne. De nagyon nem tetszett neki. Egyébként sem értette, miért pont annak a három tekercsnek az elolvasására küldte őket az apjuk, amiket kívülről fújnak. Rendeletek és szabályok. Ezzel kelnek és fekszenek. Hizashinak kezdett elege lenni. Az alagútrendszerből kilépve becsapta a hatalmas faajtót, amin méregzöld felirat hirdette, hogy „Belépés csak főágiaknak".

Hányingere támadt a ténytől, hogy a bátyja nem testvéreként tekint rá, de még mindig nem tudta nem szeretni őt. Pedig rengeteg oka lenne rá. Visszaemlékezett arra, amikor Hiashi lebetegedett, és Hitarival kellett edzenie, aki majdnem legyőzte őt, és az apjuk úgy állította meg, hogy megkínozta. Pedig Hizashi csak direkt hagyta magát. Hitari három évvel fiatalabb, és a legjobb barátja.

Ezen a napon valami megtört benne. Hizashi már azért edzett, hogy Hiashit legyőzhesse.

xxx

Január nyolcadika – Hyuuga Hiashi és Hizashi tizennegyedik születésnapja.

A nap, ami Hizashi rémálmaiban már hónapok óta szerepelt. Ezen a napon avatták be őket az átokpecsét használatába, azaz tanulták meg, hogyan kell fájdalmat okozni a mellékágiaknak. De amitől Hizashi a legjobban tartott, az volt, hogy a bátyja megszerzett tudásokat alkalmazni is fogja.

Ugyan abban a dohos, föld alatti, ablaktalan kis teremben voltak, ahol két éve minden megváltozott Hizashi számára.

Hizashit még órákkal később is kísértette bátyja diadalmas arca, amikor az apjuk odalépett a titokzatos átláthatatlan dobozhoz, és kiemelt belőle egy tekercset. Felolvasta borzalmas, felsőbbrendű, és morbidan ünnepélyes beavató sorokat. Hizashi csak azt várta, hogy vége legyen, és amikor vége lett, elméletileg már a technika birtokában voltak, Hyuuga Elder, az apjuk és a klán jelenlegi vezetője megszólalt:

– Pár év múlva egyikőtök azt is tudni fogja, hogy lehet valakit megpecsételni, vagy akár a pecsétjét feloldani.

– Megpecsételni?!

– Feloldani?!

Kapták fel a fejüket egyszerre az ikrek. Az apjuk rájuk nézett, majd a fal mellett álló tanácsadóihoz szólt:

– Annyira hasonlítanak, és mégis teljesen különbözőek – sóhajtotta, és biztos volt abban, hogy már évekkel ezelőtt jól választott. Kisebbik fia túl galamblelkű az ilyesmihez. Odafordult Hizashihoz:

– Fiam, a pecsétet soha nem lehet teljesen feloldani. Sőt – mondta hátborzongatóan komoly hangon, a terem halványzöld, sötét derengése pedig csak tetőzte a hatást –, mindannyiunk sorsa meg van pecsételve, már a születésünktől fogva. És a sorsunk... múlha­t akár két másodpercen is. ­­­­­­