Megpecsételve - Testvérek vagyunk?

Ketrecbe zárt madár

Az ikrek ezennel nagykorúvá váltak. Persze a tizennyolcadik születésnapjukban nem ez a leglényegesebb dolog, hanem az úgynevezett örökösödési harc.

A nagyteremben voltak, minden Hyuuga összegyűlt erre a nemes alkalomra, a terem közepén pedig három ember állt. Hyuuga Elder, és ikerfiai. A fiúk megszólalásig hasonlítottak egymásra, hosszú sötétbarna hajuk a hátuk közepéig ért, a végén pedig gumival volt összefogva. Egy magasak voltak, és egyikük sem volt izmosabb a másiknál.

De ez csak a külsőség. Mint a legtöbb egypetéjű ikerpárt, ha kicsit jobban megismertük, könnyen meg lehetett különböztetni őket. Hiashi a lobbanékony, harcias, öntudatos és ravasz, ha vele beszél az ember, rögtön egy senkinek érzi magát, és a parancsait – enyhébben kívánságait – elég nehéz nem betartani. Az aurája miatt a legtöbben meghatározatlan okokból késztetést éreznek arra, hogy engedelmeskedjenek. Összefoglalva, ő az a vezető típus, akire egy klán támaszkodhat, pontosabban támaszkodhatna, hogyha az adottságait gyakran nem a saját szórakozására használná fel. Egy őszintébb és jólelkűbb Hiashival az élén a klánbeli élet tényleg úgy folyna, ahogy az a – nem is túl átvitt értelembeli – nagykönyvben meg van írva. Vele csaknem teljes ellentétben áll öccse, Hizashi, aki a nyugodtság, türelem és őszinteség mintapéldája. Harc közben sosem folyamodna gonosz trükkökhöz, megértő, és képes magával egyenrangúként kezelni akár egy koldust is. Ezek a tulajdonságok nem éppen egy vezetőt jellemeznek, de kétségtelenül megvan mindkettőjükben az a határozottság és az a letagadhatatlan Hyuuga arrogancia, ami a klánjukban sok mindenki mást is jellemez. Hiashi lehet, hogy betéve tudta az összes szabályt és törvényt, Hizashi volt az, aki jobban átlátta a rendszert. Több barátja volt mindkét ágból, és belelátott a mellékág életébe, nem úgy, mint a legtöbb főági. Sok mellékági, ha ügyintézésről volt szó, gyakran Elder helyett Hizashit kereste fel. Azok a száraz, élettelen törvények és szabályok, amiket Hiashi hiába tanult meg szóról szóra, Hizashi szemében váltak valósággá, ő látta a hatásait az emberek életére.

Ezek a testvérek most ott álltak egymással szemben a nagyterem, azaz a küzdőtér közepén. Hizashi túl gyenge vezető lenne, Hiashi túl könyörtelen.

A levegőben a feszültség, a várakozás, az izgalommal keveredett félelem tapintató volt. Mindenki szurkolt valakinek, és az eszesebbek átláttak a helyzet jelentőségét. Voltak a főágban és a mellékágban is vegyesen, akik Hizashit, és akik Hiashit akarták a következő vezetőnek.

– Kiütésig vagy halálig! – kiáltotta Elder, és hiába a gyermekei, hiába testvérek, ez nem számított. Ilyenek a Hyuugák. Nem volt döbbent moraj.

Hitori, a tizenöt éves, makacs és velejéig főágellenes srác most kissé aggódva és félve tekintett Hizashira. Ő volt az utolsó reménye, hogy valamivel szabadabb lehessen.

Az ikrek felvették a Hyuuga támadóállást, és megkezdődött a harc.

– Hallottad Hizashi, ne kímélj, akár meg is ölhetnél! – kiáltotta Hizashinak bátyja, és arrogánsan elmosolyodott. – Bár... Tudom jól, hogy ettől az eshetőségtől nem kell tartanom.

– Testvért nem ölök – jelentette ki Hizashi nyugodtan, miközben egymás körül köröztek.

– Én élnék a lehetőséggel, ha nem bánod. Persze, csak ha a helyzet úgy hozza – és támadott.

Meglehetősen kiegyenlített harc volt, ami nem volt meglepő. Az erőnlétük szinte azonos, és ugyan azokat a technikákat tudták. Némi különbség így is megmutatkozott: Hiashi hamarabb kezdett fáradni, pont ahogy Hizashi sejtette. Erős sejtés volt, kisgyerekkoruk óta együtt edzettek. Hiashi mindent erővel akart elintézni, és csak aztán gondolkodott, és most is, mire rájött, hogy Hizashi direkt fárasztja, már késő volt. Nagyon elhúzódott a küzdelem, mindketten fáradtak voltak, és tocsogtak az izzadságtól. Egy futó pillanatra Hiashi figyelme elkalandozott, de ez pont elég volt Hizashinak, hogy lezárja néhány chakrapontját. Hiashi elterült a földön, a közönség lélegzetvisszafojtva várt, mi következik. De Hizashi csak megállt, és kifújta magát, amíg a bátyja feltápászkodik. Nem akarta úgy kiütni, hogy a földön fekszik, az mindkettőjük méltóságán aluli lenne.

Amikor Hiashi zihálva feltápászkodott, Elder közéjük állt.

– Ezennel bejelentem a győztest, és a klán következő vezetőjét! – állt idősebbik fia mellé. – Hyuuga Hiashi!

A bejelentést követően az öröm és a felháborodottság hangjai keveredtek. A nézők közül egy ember kivált, pár lépéssel előrébb ment, és felkiáltott:

– Mekkora arcátlanság! – ordította. – Hát nem látja, hogy Hizashi győzött volna? – folytatni akarta még, de mellékági társai gyorsan visszarángatták, és Hitari elhallgatott.

Elder Hizashi mellé sétált:

– Mint mindnyájan láthattátok, Hizashi túl gyenge lenne ahhoz, hogy vezesse a klánt, neki nem ez a sorsa. Az utódomul Hiashit választom, mert tudom, hogy ő tökéletesen helyt fog állni, és a szabályok, törvények betartásával, keménykézzel fogja vezetni a klánt. Természetesen még nem tervezek visszavonulni, de mostantól egyre több nyomást fogok tenni a vállára, és beavatom azoknak a tudásoknak az ismeretébe, amiket csak én, és az előző vezető, édesapám ismer – a tekintete kifürkészhetetlenné vált, és úgy tűnt, hirtelen éveket öregedett, ahogy Hizashi felé fordult:

– Gondolom sejted, mi következik.

Hizashi hátrált néhány lépést, és az apja szemébe nézett. Hát ez a sorsa. Nem mondhatná, hogy meglepetésként érte, de a lelkében az a kalitkába zárt madár, ami már születése óta ott volt, csak eddig nem jött rá, hogy a kalitka lakatra van zárva, fájdalmas kétségbeeséssel verdesni kezdett.

– Ne mondd, hogy nem érezted, fiam. A sorsod el van rendelve, azóta a vállaidon hordod, mióta megszülettél, és én láttam rajtad mennyire más vagy, már akkor is, mikor járni tanultál. – Úgy tetszett, mintha tényleg fájdalmas lenne ez számára. – De nem csak a mellékág tagjainak van megváltoztathatatlanul megírva a sorsa. Te egész eddigi életedben úgy szenvedtél, mint egy mellékági, de hidd el: a főág tagjainak is megvan a maga keresztje – fordult Hiashi felé –, és ezt te is tapasztalni fogod. Senki nem menekülhet el a sorsa elől. És nekünk, Hyuugáknak a legtöbbször nem irigylésre méltó, boldog sors jut.

Hizashi elé állt:

– Essünk túl rajta, fiam. – Úgy ismételgette a szót, fiam, mintha nem lenne több lehetősége ezután a fiának nevezni. Talán így is volt.

Hizashi apja elé térdelt, és amint felkerült a homlokára a pecsét, felerősödött az érzése. A madár a lelkében eszeveszetten csapkodott a szárnyaival.

Sosem volt szabad, de már tudta: soha nem is lesz.