Megpecsételve - Testvérek vagyunk?

Miről zagyvál ez itt össze?

Hizashi, mint mindig, amikor a testvérének tett jelentést, most is feszülten érezte magát. Jóval több, mint tíz éve volt már, amikor száműzték, de még mindig pontosan emlékezett a napra, amikor át kellett cuccolnia a melléképületben lévő szobájába, emlékezett a lenéző tekintetekre, amik mindkét ágból érkeztek. Azóta sok idő eltelt, megtalálta a helyét, de talán ami a legnagyobb törés volt számára, hogy egyik pillanatról a másikra elszakították Hiashitól, és teljesen külön tanították őket tovább. Már hozzászokott, főleg, mióta a bátyja a klánvezér, hogy úgy jelent neki, mint egy idegennek, és az apjával még annál is kevesebbet találkozik, mint ahányszor jelent.

Ő akart lenni az, aki mindent megváltoztat, mégis, egy szabálykövető fogaskerék lett belőle, aki a főágat védelmezi, és úgy érezte semmi szabad akarata.

Amióta Neji megszületett, még jobban rühellte a főágat. Előre látta a sorsát: pont az, ami az övé. Erőssé kellett tennie, és nem szabadott gyengének mutatkoznia előtte, pedig lenne miért, de nem tehette. Amikor a felesége meghalt szülés közben, akkor, ott végleg elromlott benne valami, és az egyetlen megoldásként azt látta, hogy magába zár mindent, ezáltal sokszor azt érezte, hogy a saját gyermeke nem ismerheti. Soha, de soha nem ismerheti meg, mert nem fog neki mesélni az édesanyjáról, talán ebben a beteg klánban nem is merülnének fel benne kérdések, neki miért nincs. Így lenne a legjobb.

Lehetett volna gyenge azért is, mert tudta, egyre inkább közeledik a dátum – még több, mint két év van vissza addig, de Hizashi úgy érezte, nagyon gyorsan pereg az idő –, amikor Nejit megpecsételik, találkozniuk kell Hiashi lányával, aki ismeretlenül is, szegény kislány nem tehet róla, de már most, hogy alig fél éves, mérhetetlen mennyiségű ellenszenvet váltott ki Hizashiban. Az ő fia mellékági, mert annak született, Hiashi lánya pedig klánvezető lesz a főágban. És Nejinek talán majd érte kell meghalnia. Nem: az érte való meghalás lenne Neji számára a legnagyobb megtiszteltetés. Ezt Hiashi mondta, és figyelmeztette, hogy nevelje bele Nejibe a mellékág szabályait. A mellékágiak kötelességét.

Befejezte a jelentést, Hiashi ott állt vele szemben, mégis, Hizashi úgy érezte, végtelenül távol vannak egymástól, és talán már sohasem lehetnek közelebb, egyre csak távolodnak.

Hizashi azokat a pillanatokat gyűlölte a legjobban, amikor Hiashi arcán a szánalom látszott átfutni, pont, mint most. Neki nem volt szüksége senki sajnálatára, főleg nem Hiashiéra.

Sarkon fordult, és kiment a teremből. Éjszaka volt, Hizashi mégis a hármas gyakorlópálya felé vette az útját, hogy találkozzon Hitorival, és együtt edzhessenek, csak úgy, kikapcsolódásképpen. Ilyenkor beszélgetnek, nevetgélnek, gyakorolnak, és próbálják magukat teljesen normálisnak, szabadnak érezni.

Hitori már nem volt különösebben főágellenes, a saját szavaival élve kinőtt belőle, egyszerűbb volt így neki, elfogadta magát, mint mellékági, de ő is képes lázongani a főág igazságtalanságai miatt, főleg, ha Hizashit érintik.

– Neji? – kérdezte Hitori, amikor Hizashi a nyílt térre ugrott a fák közül. – Megint Nansy vigyáz rá?

Nansyt, Hizashiék unokatestvérét Hiashi jelölte ki Neji nevelőnőjeként, amiért igazából Hizashinak hálásnak kellene lennie – talán az is volt –, mert a klánon belül keresve sem találtak volna jobbat Neji számára. Nansynek érzéke volt a kisgyerekekhez, és minden gyerek szerette is őt.

– Igen, és képzeld, egészen megkedvelte a Daisuke ikreket – mesélte vidáman. – Mindig azzal szórakozik, hogy mondja az egyikük nevét, és figyeli a reakciókat.