Megpecsételve - Testvérek vagyunk?

Apa, itthon vagy?

Messze Konohától, a föld mélyén lévő labirintusok egyikében – mind ugyanazon klánhoz tartozott –, egy kisebb szobában ült egy fiú. Keinek hívták. Idestova tizennégy éve már, hogy evilágon van, mégsem járt még egyetlen faluban sem. Élete java részét a föld alatt töltötte, csak illegálisan szökhetett ki néha az alagútrendszer egyik bejáratán. Meglehetősen gyenge volt. Az anyja, Rehiila Úrnő a klánvezér, ő pedig egy elrontott példány. Nem volt lány, sem erős. Talán jobb is így. Viszont amilyen gyenge és beteges volt a teste, annál jobban fogott az agya. Rengeteg találmányt és stratégiát köszönhetett neki a klánja, mégis, amit a legjobban szeretett, azok a csillagok: csak a szabad ég alatt, éjszaka látszanak, örökkévalónak és olyan végtelenül szabadnak tűnnek, mint semmi más ezen a világon. Ha sikerült kiszöknie, és felnézett az égre, elképzelhetetlen messzeségeket, több ezer fényévre lévő objektumokat látott, és egyben a múltba nézett vissza. Sosem tudott betelni a látvánnyal.

Volt egy kishúga, Kimiko, aki még alig négy éves, de már látszott, hogy nincs más, aki ekkora vérörökséggel született volna, talán csak Doras előzte meg. Néha magával vitte őt is a föld felszínére, bár jól tudja, hogy ezzel mindkettőjük életével játszott.

Bízott a húga képességeiben, abban, hogy el tudja rejteni ezeket az emlékeket az agyában, és hogy az Úrnő nem találja fontosnak azt, hogy egy négy éves kislány agyában turkáljon.

Keiében sem szokott. Ha megtette volna, Kei szabályszegés miatt rég halott lenne.

Egyszer csak kivágódott föld alatti szobájának ajtaja, és Kimiko viharzott be rajta, hosszú, fonott barna haja a hátát csapdosta, és ahogy nevetve bátyja nyakába ugrott, majdnem feldöntötte a munkaállványt, amin így is apró alkatrészek gurultak szerte-széjjel.

– Bátyó! Neked miért nem türkizkék a szemed? Ma tanultam, hogy a klánunkban mindenkinek az, mert ez a vérörökségünk jele, de eddig sosem gondolkodtam el rajta komolyabban – kapkodva és izgatottan csilingelő hangon beszélt, mint mindig, amikor valami kérdése támad, és szeretné magáénak tudni a választ. Ez mindkettőjükre jellemző volt.

Kei nem tartotta magát túl érdekes jelenségnek: vékony volt, állandóan sápadt, és viszonylag magas, bár túl sok emberhez nem tudta magát mérni. Doras volt egyidős vele csak, és nála magasabb. Sötétbarna haja a homlokára hullott, a szemének furcsa fakó színe volt, talán lilásszürke, ráadásul szemüveget is kellett viselnie. Akárki, aki ránézett, rögtön látta, hogy selejt.

– Nekem nincs vérörökségem, én csak egy egyszerű ember vagyok. Nem vagyok olyan erős és tehetséges, mint te – megforgatta a húgát a levegőbe, majd letette a földre.

– És... – kezdte Kimiko –, te nem vagy emiatt szomorú?

– Miért, te az vagy? – kérdezett vissza Kei.

– Nem amiatt vagyok szomorú, mert nem olyan színű a szemed, mint az enyém, meg a többieké, hanem mert emiatt máshogy bánnak velünk. És napi egy órára találkozhatunk. Az nagyon kevés! – szörnyülködött, és Kei felnevetett.

Az asztalon lévő rendetlenségnek tűnő halmazban egy kis könyvecske derengeni kezdett. Elég kezdetleges módszer volt, de ez jelentette azt, hogy üzenete érkezett – valamelyik klántagtól, vagy magától Rehiilától.

Valamiféle megmagyarázhatatlan feszültség és nyomás telepedett rájuk, ami hirtelen mindkettejük ábrázatára kiült, és náluk az ilyen megérzések sohasem ok nélkül jönnek: valami borzalmas dolog történt, és biztos, hogy lesz következménye, de nem akartak még több halálbüntetést látni.