Megpecsételve - Testvérek vagyunk?

Hivatalos hangvételű születésnap

 – Hinata kisasszony három éves lett. Boldog születésnapot! – mondta Hizashi hivatalos hangon.

– Köszönjük – felelte Hiashi.

A Hyuugák körben álltak, Daichiék is ott voltak a háttérben, és látták, ahogy Neji súg valamit az apjának, nem tudták mi lehetett, de Hizashi nagyon komoran nézett rá.

– Mi a fene történik itt? – kérdezte suttogva Daisuke, megszeppenve ettől a hivatalos hangvételtől és jelenettől.

– Ugye csak megjátsszák, hogy ilyen távolságtartóak? Hiszen ők ikrek! Azt hittem, olyanok, mint mi – mondta Daichi lesújtva, mert teljesen másra számított. Hogy pontosan mire, azt nem tudta, de hogy nem erre, az biztos.

– Csend legyen! – koppintott mindkettejük feje búbjára Debora. – Most jön az izgalmas rész.

A tér közepén Hizashi és Hiashi állt egymással szemben, ha Hizashin nem lenne mindig fejpánt, meg sem lehetne őket különböztetni. Ikrek, egyszerre születtek, együtt nőttek fel, azonos a génállományuk, a lehető legközelebbi rokonaik egymásnak, mégis olyanok, mint az idegenek, legfeljebb nagyon távoli ismerősök. Az rendben van, hogy ez egy hivatalos esemény a klánban, de Daisukéék akkor sem erre számítottak. Azt hitték, ikreket fognak látni, akik mindenben kiegészítik egymást, felszabadultak, és egyformák. De ők egyformán távolságtartóak voltak. Látták a különbségeket persze, de úgy gondolták, ha találkoznak, ezek rögtön eltörlődnek, és nem is fognak feltűnni.

Neji Hizashi, Hinata Hiashi mellett állt, a párosok egymással szemben álltak, és Hiashi így szólt:

– Akkor – tétovázott pár másodpercig, de határozott volt a hangja –, egy időre el kell kérnem a fiadat.

– Igen – válaszolta Hizashi, mintha mindent előre tudott volna.

Neji csodálkozva nézett Hizashiról Hiashira, és látszott, hogy ő sem érti, mi folyik itt.

Miközben Hiashi bevezette Nejit néhány másik idősebb klántag kíséretével a főépületbe, Debora izgatottan suttogva megszólalt:

– Most égetik rá a jelet! – úgy tapsikolt, mintha ez valami boldog esemény lett volna, az ikrek pedig továbbra is értetlenül álltak a dolgok előtt. De ha Debora örül neki, és Hizashi ilyen komor, akkor ami most történt, az biztos, hogy minden, csak nem örömteli.

Hizashi, Hiashi és a gyermekeik néhány órával később már a főág épületében lévő számtalan, fapadlóval borított edzőtermek egyikében voltak.

Ebben a klánban mindennél fontosabb a Hyuuga harcmodor és a technikák továbbörökítése, és nagyon fiatalon elkezdik tanítani, főleg, ha az illető történetesen az örökös. Hinata még csak három éves, de Hiashival éppen bemutatták, mennyit tud, és milyen erős.

Neji lenyűgözve nézte őket, amit Hizashi bosszúsan szemrevételezett. Neji homloka már fehér gézzel volt körbekötve, hogy eltakarja azt az ocsmány jelet. Valójában ezzel ugyanúgy tudta mindenki, hogy ki fő-, és ki mellékági. Egyedül akkor nem tudta őket megkülönböztetni a külső szemlélő, ha már geninek, és megszerezték a fejpántjukat. Bár a főágiak a fejpántot is úgy hordták, hogy szabadon hagyják a homlokukat.

– Nézd meg őt, Neji. Hinata kisasszony a főágból. A te sorsod az, hogy akár az életed árán is megvédelmezd őt, és a Hyuuga klán dicsőségét – magyarázta Hizashi nyugodtan, de belül majd' felemésztették az elfojtott indulatok.

– Igen, megértettem! – válaszolta Neji, miközben továbbra is csillogó szemmel bámulta, ahogy Hinata és Hiashi küzdenek.

Olyan kicsi volt még, ártatlan és talán még szabad is. Nem értett semmit, de egyszer mindenre rá fog jönni. Hizashi részben saját magát látta benne: azt az énjét, aki még boldog, akinek álmai voltak, de ezeket az álmokat a testvére, és a klán szabályai semmissé tették. Nem akarta, hogy Nejinek is ugyanaz legyen a sorsa, mint az övé. Nejinek, aki most a térdére támaszkodva ült, hosszá, hátára omló, sötétbarna haját a végén gumi fogta össze, és a homlokát elcsúfította a fején körbefutó kötszer, de főképp az alatta lévő jel. Eltörölhetetlen. A sorsa megpecsételődött, a madarat ketrecbe zárták, csak túl kicsi volt, hogy mindezt felfogja, a klán pedig túl kegyetlen, amiért a mellékáginak születettekbe kisgyerekkoruktól kezdve nevelik bele az engedelmességet. Akár szóval, akár fájdalommal vagy valamilyen traumával. Hizashi mindig megütközve nézte azt a rengeteg mellékági családot, azt a rengeteg embert, akiknek már saját akaratuk, saját választásuk sincs, még csak meg sem fordul a fejükben, hogy lehetne, a főág annyira elvette tőlük a szabad döntés lehetőségét. Hizashi mindennél jobban gyűlölte a főágat, és talán ilyenkor kicsit irigyelte azokat, mint amilyen Hitori. Aki elfogadta magát, mint mellékági, és nem harcol többé a sorsa ellen, hiszen reménytelen küzdelem volna. Talán, ha olyan lett volna, mint ő, akkor tudna magán uralkodni, de most csak ült, és nézte a fiát és az örököst, akit Nejinek majd védelmeznie kell, talán miatta hal majd meg, és egyre nőtt benne a gyűlölet és a megvetés. Érezte, ahogy aktiválódik a Byakuganja, és sejtette, hogy le kellene állnia, de maga sem tudta mit fog csinálni, hogy mit akart tenni.

Hiashi időben kapcsolt, maga mögé lökte Hinatát, és a kézjellel, ami annyi mellékáginak okozott már szenvedést, kínozni kezdte az ikertestvérét.

Hizashi ordítva kapott a fejéhez, letépte a fejpántját a fejéről, és fetrengeni kezdett a földön. Látszott, hogy képtelen uralni magát, és hatalmas fájdalmai vannak, és csak ordított, és ordított...

– Apa! – kiáltotta Neji, és négykézláb fölé hajolt. Az apja homlokán ugyanaz a jel virított, amelyet a mai naptól fogva ő is viselt, de mégis más volt: zöldesen derengett. Neji egyből rájött, hogy a jel miatt van Hizashi ilyen magánkívüli állapotban a fájdalomtól, emiatt ordít előtte a földön fetrengve. De hiszen az apukája mindig komoly, erős, és soha nem mutatja ki a fájdalmát. Most mi történhetett? Hizashi már hangot is alig tudott kiadni, és Neji egyre inkább pánikba esett. – Apa, mi van veled? – kérdezte kétségbeesetten.

Hiashi szólalt meg, Neji felkapta a fejét, és látta, hogy az ember – aki kiköpött úgy nézett ki, mint az apja – valamilyen kézjelet formál. Rögtön rájött, hogy ő az oka annak, hogy az apja szenved. Lehet, hogy kicsi, de nem hülye, viszont semmit sem értett. Hiashi miért csinálja ezt?

– Vidd haza apádat! – mondta Hiashi, és még mindig tartotta azt a borzalmas jelet. – Most még megbocsátok a bolondnak. De csak ez egyszer. Tudd, hogy hol a helyed, és mi a sorsod – leengedte a kezét, hátat fordított, és elsétált.