Megpecsételve - Testvérek vagyunk?

Erőssé válni

Ez volna az utolsó fejezet  :)

Neji mérhetetlenül egyedül érezte magát. Az új szobájában, az ágya szélén ült, és egy gyűrött képet nézegetett.

Amikor Daisukéék előtt bevágta az ajtót, és az ablakhoz sétált, az egyik fa padlólap megnyikordult. Kis ügyeskedés után felhajtotta, és néhány értéktelennek tűnő tárgyat talált benne, amiket valaki ezek szerint gondosan el akart rejteni és meg akart őrizni.

Itt találta a képet is. Már szakadt volt, kopott, és sárgás árnyalatú, látszott, hogy nem mostanában készült, és az is, hogy sokat volt már forgatva. Két, nála alig néhány évvel idősebb fiút ábrázolt, akik nagyon hasonlítottak Nejire. Egyikük teli vigyorral nézett a kamerába, a másik kissé komolyabban, de az ő szemében is vidámság csillogott.

Ahogy jobban megnézte a képet, észrevett valamit, ami segített megkülönböztetni őket. Az egyik fiú homlokán, azén, aki nevetve néz a kamerába, egy vékony, barna, bőrszíj szerű anyag futott végig és az arca két oldalán lelógott. Egyébként semmitmondó dolog lenne, de pont ez a bőrszíj volt az egyik dolog, ami az elrejtett tárgyak között hevert. Neji nem értette, hogy miért lehetett annyira fontos, hogy ide kerüljön, de nem is különösebben érdekelte a válasz. Fogta a szíjat, a képen látott módon, a homlokán végigfutó gézre kötötte, és az ablaküvegen tükröződő halvány tükörképét nézte. Megdöbbentette a hasonlóság. A képet gondosan visszatette a rejtekhelyére, és ráhajtotta a falapot.

Ugyanabba a szobába költöztették át, ahová az apját oly sok évvel ezelőtt. Neji arcán újra könnyek futottak végig, és gyűlölte, hogy sírnia kell. Ez csakis a gyengeség jele lehetett, és egyfajta önfegyelmezésként újra az ablak elé fordult, és a saját vörös szemeibe nézett, de ahelyett, hogy elapadtak volna a könnyei, csak jobban folyni kezdtek. Már éppen azon volt, hogy kinyitja az ablakon, csak hogy lehetősége se legyen arra, hogy magát lássa, amikor újabb kopogást hallott. Fáradtan megtörölte a szemét, és lassan, a legrosszabbra – Hiashira – számítva nyitotta ki az ajtót, de csak Nansyt találta ott.

Nansy mindig félve kereste fel Nejit. Ő volt az, aki azt a parancsot kapta, hogy ölje meg Hizashit. Kegyetlen parancs volt ez, és egyáltalán nem Nansy lelkületének való. Örökre az emlékezetébe égett a pillanat, amikor ott állt Hizashival szemben, és kedvenc unokatestvére elszánt és nyugodt ábrázatára nézett, és mielőtt megpróbálta volna megtenni azt, amit kellett, feltette élete eddigi legfájdalmasabb kérdését.

– Hogy fogok ezek után a fiad szemébe nézni?

Hizashi együtt érzőn nézett rá, mert tudta, hogy Nansy mindig gyerekek között érezte magát szabadnak. Már kiskorában is sokszor vigyázott a nála fiatalabbakra, szeretett tanítani, és szerette a gyerekek gyermeki lelkét, gondtalan világát. Igaz, hogy nem minden gyerek kedves, ártatlan és jó, de egyvalamiben megegyeztek: szabadok voltak. Lehet, hogy csak páréves korukig, de mindenki életében volt egy időszak, amíg még nem hordtak tonnányi súlyokat a vállukon, nem sötétítette el a világukat az emberek kegyetlensége, és nem szembesültek még a sorsukkal, ami soha sem lehetett könnyű és jó.

Nansy élvezte, hogy közöttük elfeledkezhet a nagy problémákról, és újra gyerekfejjel gondolkodhat. Tudta, hogy ez egyfajta gyáva menekülés volt részéről, félt szembenézni a felnőttekkel, véleményt mondani, dönteni, és vállalni a felelősséget érte, félt a kegyetlen és gonosz emberektől, de legfőképpen a saját magával való szembenézéstől félt, és talán sosem fog tudni teljesen felnőni, beilleszkedni a felnőttek közé és magára venni a felnőtt élet minden terhét. Nem mintha a gyerekekkel olyan egyszerű és gondtalan lenne a világ. Főleg nem a klánbeli gyerekekkel.