Megpecsételve - Testvérek vagyunk?

Daichiék elhatározása

A napok teljesen összefolytak Neji számára, de talán nem is volt már jelentősége annak, hogy telik az idő.

Csakis az számított, hogy az apja a főágért halt meg, a testvéréért, azért az emberért, aki Hinata születésnapján olyan kegyetlenül megkínozta. Úgy gondolta, most már mindent ért, és semmi sem szorul magyarázatra: ez a klán kegyetlen. A főág kegyetlen, ahogy Hiashi is, és neki az a sorsa, hogy akár az élete árán is megvédje azokat az embereket, akik halálba küldték az ő apukáját, csak mert másodiknak született.

Neji gyűlölte a főágat.

Gyűlölte Eldert is, aki egyébként a nagypapája – milyen furcsa, soha nem emlegették így –, és a szavai még mindig visszhangoztak benne:

– Apádnak ez volt a kötelessége. Bármelyik másik mellékági megtette volna ezt a főág, és a klán biztonsága érdekében. Az áldozatával megmentette a falut egy újabb háborútól, és a főág fejét a haláltól.

Nejit nem érdekelte sem a klán, sem a főág biztonsága. A „falu" pedig csak, mint fiktív fogalom élt a fejében.

Neji nem vágyott senki sajnálatára vagy segítségére, és jobban örült volna, ha mindenki békén hagyja. Nansy felügyelt rá, és erre egyáltalán nem volt szüksége.

Nansy pedig egyre aggodalmasabban figyelte a fejleményeket. Neji pár nap leforgása alatt merőben más ember lett, és csak remélni merte, hogy ez ideiglenes állapot nála. Bár erre kicsi volt az esély. Neji is Hyuuga, de igazán kijárt volna még neki néhány szabad év.

~~~

Daichi és Daisuke olyanok voltak, mintha elvesztették volna önmagukat, és belengte őket valamiféle, szinte szemmel látható sötét aura. Nem viccelődtek, nem röhögcséltek, csak csendben tették a dolgukat. Egyik óráról a másikra mentek, és senkivel nem volt hangulatuk szóba elegyedni – még egymással sem.

Nem is kellett beszélniük ahhoz, hogy tudják, mikor mit gondol vagy érez a másik, és ezt nagy előnynek tartották a többi emberrel szemben. Amíg valami nincs kimondva, addig sokszor nincs is akkora jelentősége, nem is tudatosul bennük olyan mélyen, talán még fel sincs fogva. És éppen ez volt az oka annak, hogy ilyen csendesek voltak. Egyikük sem akarta, hogy valósággá – a saját valóságukká – váljanak a dolgok, amik visszavonhatatlanul megtörténtek.

Néhány napig bírták csupán ebben az állapotukban. Nem tudták miért, de Debora egészen eddig békén hagyta őket, pedig néhány szava elég volt ahhoz, hogy az ikrekből kitörjön az a rengeteg fájdalom, amit elnyomva tartottak a lelkükben. Észre sem vették, hogy mekkora nyomás nehezedett rájuk, hogy mennyi rossz érzelem feszítette őket széjjel belülről, amíg utat nem engedtek nekik.

Ezen a napon Debora bejött a szobájukba, és leült velük szemben. Sokáig hallgatott, és csak nézte őket. Az ikreknek nagyon nem akaródzott megszólalni, és Debora készségesen törte meg a csendet.

– Ugye tudjátok, hogy ennek így kellett lennie? – Furcsa, színtelen hangon kérdezte, ami rá egyáltalán nem volt jellemző, de Daichiék nem ringatták magukat abba a hitbe, hogy Deborát túlságosan megrázták volna az események. Sosem kedvelte se Hizashit, se Nejit. Debora habozni látszott, mintha nem tudná, hogyan adjon elő valamit, és mézszőke haját tekergette az ujjai köré, mint mindig, amikor mélyebben elgondolkodott. – Anyánk eléggé aggódik az állapototok miatt, mert tőletek szokatlan, hogy így elhagyjátok magatokat. Csak néz benneteket, és nem érti, mitől lettetek ilyenek. Apánk pedig egyenesen megharagudna, ha megtudná, mi bajotok van, gondolom, sejtitek, nem? – Nem várt választ. Persze hogy tudták. – Én megértelek benneteket, de meg kell tanulnotok, hogy nálunk, Hyuugáknál, ez az élet rendje. Egy mellékági meghalt a főágért. Gyakran megtörténik az ilyesmi, és még meg is fog párszor.

Daichiék kissé csodálkozva nézték a nővérüket – még sosem látták ilyennek, ennyire halknak és indulatoktól mentesnek. Daisuke szólalt meg először:

– De Hizashi jó ember volt, és most Neji egyedül maradt – mondta elcsukló hangon. – Lehet, hogy mi a főághoz tartozunk, de nem lenne szabad ilyen kegyetlennek lennünk.

– Nem hogy nem lenne szabad – kezdte Debora indulatosan, mintha kezdené visszanyerni a régi énjét –, hanem kötelező! Szerintetek ér annyit Hizashi, vagy akár Neji élete, hogy inkább robbanjon ki még egy háború, vagy akár idegenek kezébe kerüljön a Byakugan titka?

Daichi kezdett először könnyezni, amit Daisuke már-már megkönnyebbülten szemrevételezett. Ha a bátyja sír, neki is szabad, nem? Elengedheti magát, és kitörhetnek belőle az érzelmek. Az sem érdekelte, hogy a nővérük látta őket.

Debora tudta, hogy már nem bírja tovább rejtegetni az önelégült vigyorát, és hamarosan lehull róla a többé-kevésbé megértő álcája, pedig még bírnia kellene, mert most állt a legközelebb ahhoz, hogy meg tudja győzni az öccseit. Nem akarta, hogy ilyen semmirekellő, nyámnyila testvérei legyenek. De legfőképp nem akart ellenszegülni az apja parancsának, és mindenképpen meg akart felelni neki.

– Nekünk igenis fontos Neji! És fontos volt Hizashi is, sosem érdekelt, melyik hülye ághoz tartoznak! – kelt ki magából Daichi.

– Igen? – kérdezte Debora. – Szerintem Neji szemében ti már semmit sem értek. És tudjátok miért? Azért, mert ebbe az ágba tartoztok.

Daisuke hitetlenkedve kapta fel a fejét, és tiltakozni kezdett volna, de Debora felemelt kézzel nyugalomra intette.

– Próbáljátok csak ki – mondta, és kiment az ajtón.

Daichi és Daisuke könnyes szemmel egymásra néztek, és talán most tudatosult bennük, hogy egész eddig akaratlanul is, de kerülték Nejit, és féltek attól, hogy valahol összefutnak vele. Nem tudtak volna elé állni, menekültek a helyzet elől, és most elszégyellték magukat, amiért egyedül hagyták, és csak a saját fájdalmukkal törődtek.

Nem lehetnek ilyen gyengék. Elhatározták, hogy holnap meglátogatják.