A ᴠᴇ́ɢᴢᴇᴛ ᴋʀɪsᴛᴀ́ʟʏᴀɪ - A Kairix kristályok nyomában

7. fejezet - Harc a tündérrel

A tündérnő fagyos tekintettel figyelt engem, míg végighúzta a kezében lévő virágot a tehetetlenül fekvő fiú arca előtt. A sárga rózsa halvány, csillámló aurával suhant végig Xerah orrán. Elakadt a lélegzetem miközben őket figyeltem. Elbizonytalanodottan, tétován léptem egyet hátra. Teljesen elrettentem a történések miatt. Féltettem a fiú életét, mellette pedig az enyémet is. Féltem, hogy ebben a varázslatos, mégis veszélyekkel teli világban már most elvesztem az életemet. Féltem, hogy ha meghalok, a családomat és az otthonomat sem láthatom már többet. 

Xerah tehetetlenül feküdt a fűben, arcán egy kisebb horzsolás húzódott. Kicsiny vércseppek buggyantak fel a sebesüléséből. Szalmaszőke tincsei félig a szemére lógtak. Szemében megcsillant valami, ahogy a rózsa eltűnt arcának közeléből. Lehunyta szemeit, majd vonásai kisimultak. Zere továbbra is morgott, bömbölt, szárnyaival az indákból font csapdát próbálta szétfeszegetni, de csak annál jobban belecsavarodott a növények szorításába. A helyzet túlságosan is képtelennek tűnt, nem tudtam ép ésszel gondolkodni. El akartam futni, de mégsem tudtam. Lábaim mintha eggyé váltak volna a földdel, mintha belegyökereztek volna, úgy ácsorogtam egyhelyben. 

- Aludj szépen, szépfiú - suttogta gyermeki hangon a tündérlány Xerah felé, majd tekintetével ismét engem figyelt. - Most pedig téged teszlek el láb alól, mielőtt még valamit kitalálnál - intézte szavait immár nekem, hangszínében pedig felcsendült valami hideg és kegyetlen. 

- Én... Én nem tudok harcolni - motyogtam magam elé gondolkodás nélkül. Nem hallhatta, hiszen egészen halkan suttogtam. Valamit sürgősen ki kellett találnom, de képtelen voltam a gondolkodásra. Képességemről nem tudtam, hogy bármim lenne-e, azon kívül, hogy éreztem a kristályok jelenlétét. Jelen esetben azét a kristályét, amelyik a levegőben lebegett, felületén pedig zöldes varázslat csillogott. - Gondolkodj, csajszi - próbáltam magamba lelket önteni, bár nehéz légzésem és remegő ajkaim igen hátráltattak benne. 

A tündér lassú, komótos léptekkel közelített felém pár métert, bár még így is viszonylag messze volt tőlem. Lépteinél tüll- és hártyaanyagú ruhája ráérősen lengedezett. Rózsaaranyszínű fonatai szépen libbentek. Egyik kezét kitárta oldalra, elengedte a sárga rózsát, ami így a földre hullott. Tenyerében megjelent egy hasonló levél, mint ami nemrégiben a fejem mellett száguldott el. A levél pengeszerűvé élesedett, majd a nő rámarkolt. Arcán egy félmosoly húzódott, ezüstös szemei varázslatosan csillogtak. Végül elhajította a pengét, ami egyenesen felém száguldott. Most nem Omy lökött arrébb előle, én magam tértem ki előle sikeresen, hiszen élni akarásom kényszerített a mozgásra. Az apró szőrmók a bokor mélyére menekült. 

- Omy - pisszegtem fel az állatot, aki kidugta orrát az egyik levél mögül és rámemelte nagy, barna szemeit. - Próbáld meg szétrágni az indákat Zere csapdáján, hátha könnyebben ki tud szabadulni - utasítottam az állatot, mire az egy apró nyekkenéssel válaszolt. Eltűnt a látókörömből a bokor mélyén, én pedig ismét a felém tartó nőre emeltem tekintetemet. Reménykedtem benne, hogy nem hallotta piszmogásomat, ugyanis ez lehetett az egyetlen esélyünk. 

- Milyen szép fürtjeid vannak - szólt nyájas hangon a tündér, mire elfintorodtam. - Remélem nem haragszol, ha elvágom őket a torkoddal együtt, kristályvadász - tette hozzá egy szélesebb vigyorral az arcán. Egyik kezében ismét pengét élesített, készen arra, hogy az irányomba hajítva engem célozzon meg vele. Másik kezével hajába túrt, majd átdobta fonatait a válla felett. Minél többet szólt hozzám, annál inkább változott meg a hangsúlya. Kezdeti gyermekded és élénk hangja átváltott egy sokkal nőiesebb és hidegebb hangszínbe. Szemei hirtelen megvillantak, majd már süvített is felém egy levélből készült dobófegyver.