Az új világ

Ötödik fejezet: Váratlan kitérő

Az ifjú Blackwood biztosra vette, hogy a Kárhozat Erdeje mögötti partfalnál állt. Közelebb ment a szirthez, és ahogy lenézett, hogy milyen meredek a partfal, észrevett egy keskeny ösvényt, ami közvetlenül a parthoz vezet. Pontosabban a tenger partján fekvő kikötővároshoz. Úgy döntött, hogy csak reggel folytatja útját haza, Westfolksba. Lement az ösvényen, be a városba. A házak alapján inkább egy gyorsan felépített kereskedővároshoz hasonlított. Kétszintes házak sorakoztak egymás mellett. Blackwood épphogy ki tudta olvasni a dombornyomásos cégér táblákat, melyeket csak az utcai fáklyák gyér fénye világított meg. William Blackwood furcsállotta, hogy fáklyákat tűzdeltek le lámpaoszlopok helyett. Sebesen cirkált a keskeny utcákon, közben végig az az érzése volt, hogy aki embert csak látott, mind őt nézte. Tíz perc múlva talált rá a város fogadójára. Könnyen kivehető volt, mivel a fáklya közvetlenül a tábla előtt állt, teljesen megvilágítva a rajta levő feliratot: TENGER FÉNYE - sok jó EMBER kis helyen is elfér. Nem egészen értette, hogy az ember szó miért volt kiemelve, de már fáradt volt, így hát bement. A deszkaépületet a gerendákra felfüggesztett lámpások világították. A fogadó három részre volt osztva. A középső bejárati résztől két irányba vezetett az út. Balra volt a pult, melynél a fogadós és a felszolgáló „rendezték" az emberek igényeit, jobbra asztalok voltak valamint egy lépcső felfelé, a hálószintre. Az első útja a fogadóshoz vezetett. Hallotta, hogy a háta mögött suttognak. Egy mondatfoszlány azonban megragadt benne. Két vénember beszélgetett:
- Nézd Kaspios! Egy újabb idegen. Még szerencse, hogy ember. Tisztabőrű. Semmi zöld, ha érted mire gondolok.
- Tökéletesen értem, Zakharias. Az orkoktól nekem is felfordul a gyomrom. Havonta egy-kettő, ha befut ide, de valahogy nem szívelik ezt a várost...
Ork. William Blackwood hallotta már ezt a szót valahol. Gholar is ezt kérdezte, amikor Khar-Tohr szóba jött. De mit jelenthet? Az ifjú Blackwood nem értett semmit. Mindenki őt nézte. Már-már zavaró volt, és kínosan érezte magát, amikor odaért a pulthoz. Udvariasan köhintett.
- Mit akar? -kérdezte a fogadós recsegve. Blackwoodnak nem volt szokása ítélkezni, de a férfit kimondottam kövérnek mondta volna.
- Csak némi információt kérnék és szállást éjszakára. - mondta Blackwood udvariasan.
- A szállás öt tallér lesz, információt meg nem szolgálunk fel! - mordult fel a férfi.
- Tallér? - gondolkozott az ifjú. - mégis miről beszélhet, a királyi koronára gondol, vagy az bronzváltóra... Vagy lehet, hogy egyikre se?
- Ingyenes szállás nincs errefelé? - próbálkozott William, hogy kihúzza magát saját tudatlanságából.
- KIFELÉ! Te koldusszökevény! - ordított rá a fogadós. - Az ajtón kívül rontsd a levegőt!
Blackwood megkönnyebbülve vette a sértést, így mentve magát a szégyentől. A fogadóban tartózkodók megdöbbent arccal figyelték az idegent, aki miután a fogadós megsértett, mosolyogva lépdelt ki az épületből. William úgy döntött, valahol meghúzza magát és másnap reggel már úgyis útra kel. William az elmúlt napokban hozzászokott ahhoz, hogy a földön aludjon. Letelepedett az egyik fáklya alá és elaludt.
Másnap, amikor felkelt, a nap már magasan volt. Felkelt és elindult, hogy keressen valakit, aki útbaigazítja, hogy melyik partoldalon van, és merrefelé jut el Westfolksba. Tíz perc után már dühítette, hogy senki nem hallott még szülővárosáról. Egy kovácsműhely mellett ment el, amikor nekiment egy húszéves forma fiatal. Megpróbálta kikerülni, de a kölyök, mintha szándékosan kereste volna a bajt.
- Hé, te! Koldus! - ordított rá az idegen Blackwoodra. - Hogy merészeltél nekem jönni?
William megfordult, hogy szemügyre vegye a fiút.
- Nem hiszem, hogy nekem kéne bocsánatot kérnem, ugyanis te jöttél nekem. - szólalt meg Blackwood. A fiú magas, erős testalkatú volt, és egy különös motívum volt a nyakán. Úri ruha díszelgett rajta. Nemesi sarj. Williamnek semmi kétsége nem volt efelől.
- Te egy senki csavargó vagy! Úgy kellett volna félre ugranod, mint egy rühes kutyának! De majd én teszek róla, hogy megtanuld, velem senki nem beszél így!
Ebben a pillanatban, William nem kis ijedtségére a srác keze meggyulladt, de olyan mintha ez neki természetes lett volna. Will már éppen figyelmeztetni akarta, de ekkor a fiatal keze előre lendült, és amikor kinyújtotta a lángoló kezét, egy tűzcsóva indult Blackwood felé. William Blackwood a félelemtől lebénulva nézte végig, ahogy a láng elér hozzá és különös mód szinte megtorpan előtte. Ekkor nézett rá először az ifjú támadóra, akinek az arckifejezése ugyancsak elárulta, hogy nem erre számított. Pár másodpercig tartott a lángcsóva, majd a kölyök elmenekült. Egy járókelő odament Blackwoodhoz.
- Nagy mázlija volt fiatalember. Nagyszájú a fiatalúr, de jobb nem felbosszantani.
- Miért? Ki ő?
- Blake. A Sepertian nemesi család tagja. Sajnos tehetséges tűztanonc. És amennyire tehetséges, annyira arrogáns is. Akárhogy csinálta, szép pajzs volt.
William nem értette az öreg miről beszélt. Egy dolgot azonban megjegyzett. A fiú neve Blake és nem érdemes újat húzni vele. A fejében újra meg újra kavargott minden szó. Ezeket akkor hallotta legutóbb, amikor Khar-Tohr mesélt neki feltörő örömmel egy másik világról... A mágikus világról... William Blackwood most már tudta jól, hol van. És egy valamit jól tudott. Nem kéne itt lennie. Újra kétségbeesett próbákat tett, hogy felidézze, hogy kerülhetett ebbe a világba.
- Az erdő nem lehetett az átjáró, mert akkor Khar-Tohr is tudott volna róla. -gondolkozott. - De akkor csak egy magyarázat van. A barlang. Ahova a küklopsz elől menekültem. Az lehetett az átjáró. Vissza kell mennem a barlangba, hogy újra visszajussak a saját világomba. Vissza az erdőbe, amely már oly sok fájdalmat okozott.
Blackwood maga mögött hagyva a várost, elindult vissza, a barlang felé. Egy valami még eszébe jutott az öreg szavaiból.
- Ezek szerint - gondolta magában, - a lángcsóvának el kellett volna érnie engem. De miért torpant meg akkor a láng? És miért mondta az öreg, hogy szép pajzs volt? Ez mire utalhatott?
Néhány óra múlva William elérte a barlangot. Addigra már felidézte magában az egész barlangban eltöltött időt, így tudta, hogy merre kell menni. Keresztül-kasul bejárta a barlangot. Követve a barlangi patakot, amely mellett az odaút felé is haladt. A főcsarnokot már felismerte, de a kijárat előtt egy omlás nyomait látta.
- A földrengés, amit éreztem, mégis csak balszerencsét hozott. - keseredett el William. - A kijárat zárva. Minden elveszett.
Végső kétségbeesését egy újabb emlék törte meg. A fénypap egyszer említette, hogy nem ő az egyetlen őre a két világnak.
- Tehát valahol máshol is lennie kell átjárónak. Csak meg kell találni.
Az új cél lelket öntött Williambe és útnak indult, hogy újra felfedezze az ismeretlen világot.