Az új világ

Tizedik fejezet: A múlt tanai

Az ég nappali kékségben tündökölt, de a falut körbevette a köd. Halvány fény szűrődött be a portól homályos ablakon, és a gyéren megvilágított szobában két mágus ébredezett a földön. William és Khar-Tohr kezei és lábai össze voltak kötve.
- M-Mi történt? – kiáltott fel Blackwood. – Eresszenek! Khar-Tohr, jól vagy? – kuporodott fel, majd a magas, fekete mágushoz fordult, aki halk nyöszörgéssel ült fel, és ropogtatta ki a nyakát.
- Szép napot, William... - finoman ásítva nézett körbe.
Lépéseket hallva a külső helységből, a hang felé fordultak.
- Hol vagyunk? – kérdezte Will.
- Szerintem valamelyik falusi házában, ha nem tévedek, mindjárt kiderül úgyis. – ropogtatta az ujjait a fénypap.
A szobába, a kiszűrődő zajra egymás után tódultak be az emberek, különböző eszközöket tartva maguk elé fegyver gyanánt, vagy éppen lándzsát, íjat szegezve rájuk. Feszült az ideg, és húzódott hátra a vessző, ahogy a két mágus feléjük fordult.
- Nanana, csak semmi hirtelen mozdulat, démonfajzatok. – mordult fel kalján vigyorral egy férfi, aki egy vékony pengéjű kardot lengetett az ifjú mágus felé.
- Nem mintha lenne más választásunk. – szólt szelíd mosollyal Khar-Tohr.
- Szerintem ne dühítsük fel őket. – bökte oldalba ingerülten William, amire a fénypap válasza egy türelmes mosoly volt.
- Nem vertek át minket. Tudjuk jól, hogy azok a kötelek egyszerű játékszerek nektek, és nem okozna gondot, hogy megszabaduljatok tőlük! – félelem csengett a férfi hangjában.
William végignézett rajta. Alacsony, fekete hajú volt. A ruházata alapján egyszerű közembernek gondolta volna, de a tartása, és a kard fogása úri neveltetésről árulkodott.
- Nem mi vagyunk az ellenség, engedjenek el minket! – veszítette el a türelmét Blackwood, mire közelebb kúszott a penge a torkához.
- Miért higgyük el? Ugyanolyan erővel bírtok, mint azok a ködből jött rémek! – kiáltotta valaki a tömegből.
Williamnek be kellett látnia, hogy ez igaz, és a fénypapnak is igaza volt. A Nahr-Ghol által elszabadított sötétség mély nyomot hagyott ebben a világban és az emberekben. Felsóhajtva engedte le a vállait.
- Ha mi lennénk az ellenség... - vetette fel a kérdést. – Nem gondolják, hogy már ennyi idő alatt eltöröltük volna ezt a helyet? Jól mondta. – fordult a kardját tartó férfi felé. – Ezek a kötelek semmiségek, mégis itt ülünk. A ködből jött rémek ellen küdöttünk. Minket is meg akartak ölni.
A férfi elbizonytalanodva lejjebb eresztette a kardot, de a szoba végéből egy nő megszólalt.
- Hallottam, amikor az a lovas megszólította magukat! Ismerik... Honnan tudjuk, hogy ez nem egy csapda, és nem csak egy elterelés miatt tűnt el?
Az érv hatására a fegyverek újból rájuk mutattak.
- Marissa, elég! – egy fáradt, öblös hang töltötte be a szobát. A csoport szétnyílt, és lándzsára támaszkodó, erős testalkatú férfi lépett elő. Vállig érő haja és kecskeszakálla rozsdabarna volt, szemei az acél fényét vették fel. Az arcát és a vállát egy-egy hosszabb sebhely szelte át. de a vonásai ennek ellenére is lágyak maradtak. Blackwood felismerte a férfit.
- Tegyétek le a fegyvert! – utasította őket végigmutatva rajtuk a fegyverével.
Odalépett Williamhez, és letérdelve magához szorította.
- Nem hittem volna, hogy még látlak ebben az életben, kölyök. – megremegve és felnevetve veregette meg a hátát. – A hangod ennyi év után sem változott...
Graymare master! – tört ki az öröm az ifjúból. A fénypap a mester szó hallatán felhorkantott. – Hogy kerülsz ide?
A fegyverzörgések elnémultak, hogy az emberek leeresztették a kezükben tartott eszközöket.
- Én? – nevetett fel. – Ez egy hosszú történet, de az a vége, hogy amióta elszabadult ez a megmagyarázhatatlan pokol, azóta vagyok itt, és tanítom fegyverforgatásra ezeket az embereket, hogy meg tudják védeni magukat. De te hogy kerülsz ilyen messze a szülői háztól és Norától?
Szinte megfagyott a hangulat, ahogy Will arcáról eltűnt a mosoly.
- Ez egy még hosszabb történet. – halkan motyogta az ifjú maga elé. Átfutott rajta minden emlék, mióta elindult az apja keresésére.
- Nem értem ezt az egészet, Graymare mester, honnan ismered ezeket a démonokat? – kérdezte dühös értetlenséggel egy íjat tartó fiú.
- Korántsem démonok, fiú. De mindenki el fog mesélni mindent. – kelt fel a földről a férfi. – William... Mennyire bízol az útitársadban?
Khar-Tohr félig bizalmatlanul szemlélte az új ismerőst, amikor Blackwood rámutatott.
- Az életemet bíznám Khar-Tohrra.
- A te szádból ez épp elég biztosíték. – Graymare kinyújtotta a lándzsáját, és feléjük lépve villámgyors mozdulatokkal vágta át a köteleket, megszabadítva őket a fogságból, majd a hüledező falusiak felé fordulva támasztotta meg a fegyverét.
- Ők nem démonfajzatok. A fiút ismerem. A neve William Blackwood. Egy nagyhírű kereskedőcsalád fia, West-Aal tartományból.
William többek szemében látta felismerni a Blackwood nevet.
- A kereskedő nemes Blackwoodok? – halk suttogásokat hallott a tömegből. – Itt? De hogyan? Kicsoda igazából a fiú?
A fénypap Williamhez fordult.
- Most már azért megkérdezem... Honnan ismered őt? – mutatott a lándzsás felé. – Graymare mesternek szólítottad. – érdeklődött.
A vörös hajú mesterre mutatva Will oldalra lépett.
- Igen. Ő itt Maxwell Graymare. West-Aal tartomány legjobb kardforgatója volt, és egykori vívómesterem a családban. A királyi testőrség egykori parancsnoka, és a legfőbb hadtest tábornoka, aki szinte minden fegyvernemben jártas. Az Alkonyi Démon.
A sustorgás futótűzként terjedt a szobában. A fekete hajú férfi kezéből végleg kiesett a kard, és döbbent arccal bámult Graymarera.
- A-Az Alkonyi Démon? Ön... Maga az Alkonyi Démon tanít minket vívni?
- Rég volt már, hogy így neveztek, lassabb vagyok azóta. – zavarba jőve köhintett. – És ki az útitársad?
Blackwood már nyitotta volna a száját, de a fénypap előrelépve megelőzte.
- Khar-Tohr vagyok. Egy másik világbeli mágus. A fénypapok egykori parancsnoka, egyike a fénymágia mestereinek, és a határvonal őrzőinek. – meglátva William értetlenkedő tekintetét, kérdően nézett vissza. – Mi a baj, William? Ezek az emberek már mind megtapasztalták a mágia sötétségét. Tudják jól, hogy ez az egész túlmutat ezen a világon, és harcolni is akarnak ellene.
Graymare összezavarodva nézett.
- Fénypap... Mágus... Mágia... Ön valamiféle áldott szerzetes, Khar-Tohr mester?
A fénypap egy kicsit kihúzta magát a megszólításon, majd felsóhajtva lépett közelebb a férfihoz.
- Ahelyett, hogy én elmesélnék mindent, egyszerűbb lesz tényként elfogadnia, hogy a mágia valóban létezik. Van egy másik világ ezen kívül, ahol ezek az erők majdnem mindennaposak.
A kardforgató végigsimította az arcát és a kecskeszakállát.
- Bármilyen őrültségnek is hangzik, azt hiszem még mindig a mágia a legelfogadhatóbb magyarázat erre az egészre. De hogyan találkozott ezzel a kölyökkel? – sóhajtott fel, próbálva megemészteni a hallottakat.
- Bármilyen nehezen is hihető, de ebben a fiúban hatalmas mágia van, és számomra is érthetetlen módon ő a legfiatalabb mestere a fénymágiának.
Blackwood kérdőn nézett a fénypapra, némán tátogva: „érthetetlen módon?", majd közbevágott.
- De még mindig sokat kell tanulnom. Elyswarn tartományban találkoztam Khar-Tohr mesterrel, amikor apám keresésére indultam.
- Micsoda? – lepődött meg Maxwell. – Brian eltűnt? De hát akkor most ki viszi az üzletet?
- Sok minden történt az évek alatt. – sóhajtott fel Will.
- Üljünk le kint az asztalnál. Mesélj el mindent William. – halkan aggódva segítette fel mindkettejüket. Blackwood a fénypapra nézett, aki egy bólintással válaszolt.
- Szerintem készen áll a teljes történetre.

Az asztalnál leülve, a nap hátralevő része elment a kalandozásaik elmesélésével, hol félelemmel, hol értetlen tekintetekkel körítve.
- Még mindig hihetetlennek hangzik ez az egész. A mágiát nem hittem volna el, hogyha nem a saját szememmel tapasztalom. És amik a ködből jönnek elő árnyak és azok a rémek, élő csontvázak... Azok valódiak?
Khar-Tohr köhintett egyet.
- Érdemes tartani a ködben bújkáló árnyaktól, még akkor is, ha nem mind képes arra, hogy megöljön minket, Graymare.
Az Alkonyi Démon lehajtott fejjel meredt maga elé.
- Használ ellenük egyáltalán az a kardforgatás, amire tanítom ezeket az embereket?
A fénypap a vállára tette a kezét.
- Többet is, mint hinnéd. Nem csak bátorságot adsz nekik, de valódi ellenállást is. A magjukat nem egyszerű hagyományos fegyverrel elpusztítani, de nem lehetetlen. Ők is képesek lehetnek rá, ha a karjaikat levágják. Utána már könnyebb hozzáférni a mellkasuk közepén levő mágiaforráshoz, amit át kell szúrni.
- A mellkasuk közepén sebezhetőek? – meglepetten csillan fel a szeme.
- Igen, de csak óvatosan. A páncél nélküliek nem gondolkodnak, de a szkeletároknak nevezettpáncélos csontvázak csoportban és taktikusan harcolnak. És ami a legfontosabb, soha nem merülnek ki. A csontvázak fáradhatatlan szörnyetegek. – Khar-Tohr felnéz. – Bár nem sokat mondtam el, de ezért az információért én is kérek valamit.
- Mi lenne az? – gyanúsan méregette Maxwell a mágust, és William is ránézett.
- Folytatnod kell William tanítását is. Minden fegyverrel, amit csak képes vagy használni.
- De... - Graymare és Blackwood egyszerre pattantak fel a székből, de a fénypap csendre intette őket.
- William. Tudod, hogy miért kérem ezt. A mágikus kimerülés sokban függ a fizikai erőtől is kezdetben. Ha kimerülsz, gyengébbek lesznek a csapásaid.
- Ez igaz a fegyverekre is. – gondolkozott el Maxwell.
- Na látod... akkor...
A kapitány közbevágott.
- Csak egy feltétellel vállalom a kölyök képzését.
- Mi lenne az? – vonta fel a szemöldökét kíváncsian a szemöldökét a mágus.
Graymare az ablakon keresztül az utca felé bökött.
- Ezek az emberek rettegnek attól, amit nem értenek meg. Félnek a ködtől, és a mágiátoktól. Még én is legfeljebb elfogadni tudom a magyarázatodat, fénypap. Tanítani fogom a fiút. De vele együtt téged is. Csak fegyverekkel. Amíg ebben a faluban vagytok, nem használhattok mágiát.
Khar-Tohr megrökönyödve nézett rá, mint aki megőrült.
- Csak ezzel a feltétellel tanítom tovább. – szemében az acélos csillogásban most a vas akarata is látszott. A fénymester megértette, hogy az egykori tábornokból hogyan lett testőrkapitány. Az arcán látszott, nem tűrt ellentmondást.
- Khar-Tohr, ezt nem... - felpattant a székből William.
A fénypap is felkelt, két kezébe véve a fehér mágusbotot, meghajolt Graymare előtt.
- Vállaljuk a feltételeket. Rendelkezz velünk, és taníts minket, Alkonyi Démon Maxwell Graymare.