Az új világ

Hatodik fejezet: Kiút az örökségbe

Már hajnalodott, amikor William kiért az erdőből, és talált egy földutat. Negyed óra múlva, egy láncra függesztett táblát látott és egy útjelzőt. A tábla olvasásakor Williamnek megdobbant a szíve.
- Azurelake tartomány. A Nyugati Nagykirályságban vagyok. – hatották meg saját szavai Blackwoodot. – Újra a saját világomban. Sikerült visszajutnom, és soha többé nem megyek vissza. Keresek egy fogadót, kipihenem magam és végre hazamegyek.
William megnézte az útjelző táblát. Egy helységnév volt rajta. Azuretown. Azonban mielőtt elindult volna, észrevette, hogy valaki figyeli. Egy fehér csuhás ember. William elindult felé, de amikor odaért, az idegen rákiáltott.
- Mit keresel errefelé?
- Csak Azuretownba tartok, onnan pedig az Északi Nagykirályságba. – válaszolta meglepetten William. – Ön is fénypap?
William kérdése legalább annyira meglepte az idegent, mint amennyire Williamet a csuhás modortalansága.
- Honnan tudsz te a fénypapokról. És honnan tudsz egyáltalán a mágiáról? – kérdezett vissza. – Te is a Craik-féle társaságból vagy?
- Te nyertél. –gondolta magában Will. – Ezek szerint velük is találkozott... De most már legalább tudom, hogy hova tűntek. Én csupán utasként tartoztam közéjük, - mondta a fénypapnak. – de valójában ez a világ az otthonom.
- Miért higgyek neked?
- Egy fehér csuhába öltözött ember akar hülyének nézni egy átlag polgárt. Azt hittem a fénypapok fejüket is használják néha... - gondolta Will. – de valamit mondanom kell... Nem kell hinnie, - kezdett bele végül Blackwood. – csak egy nevet mondjon Khar-Tohrnak. William Blackwood.
Szegény fénypap majdnem felugrott meglepettségében.
- Ismered Khar-Tohr parancsnokot? – kérdezte zavarodottan. – Akkor hiszek neked, mert a parancsnok régebb óta van ebben a világban, mint te életben. Ha találkozol vele az Északi Nagykirályságban, mondd neki, hogy Sabbath üzeni, Craik még mindig hajózik. Ő tudni fogja, miről van szó.
Miután elköszöntek, William elindult Azuretown felé.
Az ifjú William két óra múlva már látta Azuretown falu első házait. Sokat hallott a Nyugati Nagykirályság palotájának pompájáról, de nem hitte volna el, hogy a király csak magával törődik, és a néppel nem. A falu a palota pompájának éppen az ellentéte volt. Sok, apró ház, kerítés nélkül. Az embereken látszott, hogy éheznek. Mindössze két épület emelkedett ki az alacsony házak közül. A templom és a falu fogadója. A fogadó előtt az emberek egymástól kéregettek. Blackwood megsajnálta őket, de nem mert adni, nekik, mert még nem tudta, mennyit kell fizetnie az útért és a szállásért. William bement a fogadóba, amely belülről sem volt szebb. A pultnál senki nem volt. William odament a fogadó egyetlen emberéhez.
- Elnézést. – mondta Blackwood miután köhintett. - Merre találom a tulajdonost?
A férfi mordult egyet.
- Miért, talán meg akarja venni a fogadót? – kérdezte. – Megegyezhetünk, ugyanis és vagyok a tulajdonos.
- Nem akarom megvenni, - mentegetőzött William. – csak egy szobát szeretnék.
- Az más. – jelentette ki a férfi. – Jelenleg minden szobánk szabad. Öt nyugati váltó.
- Északi váltót is elfogad? – kérdezte Will.
- Tőlem... - vont vállat a fogadós. – A pénz az pénz.
William kifizette a szobát és felment az emeletre. Az ajtókon nem volt se zár, se retesz. Bement az egyik szobába, majd belülről betámasztotta az ajtót az ágy mellett talált székkel. Megállt az ágy mellett, és csak állt. Alig akarta elhinni, hogy ágyban fog aludni. Már alig emlékezett az utolsó ágyban töltött éjszakájára. Legutoljára akkor aludt ágyban, amikor elhagyta a Mort Swampot. Háttal rávetődött az ágyra. Utólag már bánta, mert azzal a mozdulattal a matrac vagy három rugója megadni látszott magát, és minden erejét összeszedve beleállt Blackwood hátába, és nemesebbik felébe.
- Ez nem volt a legjobb ötlet. – mondta William és elvigyorodott, miközben sajgó részeit masszírozta.
Amennyire a rugók engedték, kényelmesen elfeküdt az ágyban, tarsolyát az ágy mellé fektette, és mihelyt ő is elhelyezkedett, a fáradtság szinte azonnal elnyomta.
Blackwood, álmában, ugyanabban a szobában feküdt. A tarsolyából egy mély hang szólt.
- Vedd az örökséged Blackwood!
William felült, körülnézett. Nem látta a hang forrását, de érezte azt a vibrálást, amit még a másik világban érzett. Will láthatóan megrémült a gondolattól, hogy esetleg újra átkerült.
- Biztos csak a fáradtság teszi ezt. – nyugtatta magát William, majd visszafeküdt.
Ekkor a tarsoly lassan emelkedni kezdett, majd kinyílt. A tarsolyból kivált a gyűrű majd a medál is a lánccal, amikre William talált rá a Kárhozat Erdejében. William felugrott ijedtében, majd egy pillanatra hátrálni kezdett. De egy hang a fejében megszólalt.
- Vedd fel őket. Nagyobb biztonságban lennének rajtad, mint egy külön tarsolyban.
William Blackwood, nem tudta miért, de igazad adott a hangnak. Félt ugyan, de a hang erősebb volt.
- A tarsolyból akárki kilophatja. – bizonygatta magában a hang, majd végül William is. Már a karját nyújtotta az ékszerek felé. A két gyűrűt vette fel először, majd végül a nyakláncot.
- Biztonságban vannak. – gondolta az ifjú Blackwood. – Már senki nem lophatja el.
Megnyugodott, de pár pillanat múlva az ékszerek felizzottak rajta és folyamatosan halványodtak el.
Az izzó fájdalom hatására William felriadt az álmából. Ő is érezte ugyanazt, ami az álmában történt. Elszörnyedt, amikor látta magán ugyanazokat az égésnyomokat. A két gyűrűsujján az égésnyom két gyűrűre emlékeztette, a mellkasán pedig látta a megtalált medál nyomát. Miután felismerte az égésnyomokat, azonnal a tarsolyért nyúlt. A tarsoly ott hevert, ahova letette, az álmában pedig a lebegő tarsoly az ágyon landolt. Will szeme elkerekedett, amikor felnyitotta és látta, hogy se a gyűrűk, se a nyaklánc nincs benne.
- Biztos csak ellopták... - nyugtatta magát a kisebbik rosszal Blackwood, bár tudta, hogy el lehetetlen. Az ajtó belülről be volt támasztva, és kívülről nem lehetett volna bejutni. Ezért nem is akarta elmondani a fogadósnak. Emlékezett a szavaira: „Senki nem alszik itt."
William lement a fogadórészbe. A fogadós most a pultot takarította.
- Minden rendben volt a szobával? – kérdezte.
- Csak a matracból adta meg magát pár rugó. – válaszolta William.
A fogadós vállat vont, majd törölgette tovább a poharakat.
- Meg tudná mondani, merre találom a legközelebbi kikötőt, ahonnan tovább tudnék menni Északra?
- Az Északi Nagykirályságba Silverbay tartományból indul csak hajó. A Jégtörő egy Silverbay és az Északi Nagykirályságbeli Kharon tartomány között közlekedő kereskedőhajó. – igazította útba Williamet a fogadós. – Silverbay innen északra található.
- Köszönöm uram. Ennyivel elboldogulok, viszlát.
- Viszlát. Jó utat Északra.
Miután William elköszönt a fogadóstól, elindult Azurelakeből, hogy keresztülutazza a nagykirályságot, és elérje Silverbay tartományt.
Williamnek három napjába telt, mire elérte Waterfall Edge tartományát. A tartomány Azurelakehez képest pompás volt. Gazdagon övezett folyók és hegyi patakok kísérték útját.
Williamnek az óta az éjszaka óta nem voltak különös álmai.
- De hogy történhetett? - gondolkozott el William, de nem talált rá ésszerű magyarázatot.
Ahogy William a tartományt járta, belátta, hogy csak külsőre volt szép és gazdag. Zöldellt minden, de mégis olyan kihalt volt az egész tartomány. William megpróbálta azzal indokolni, hogy nem látott mást, csak hegyeket, és nincs hely a falvaknak. Blackwood már úgy gondolta, hogy nem is fog már emberekkel találkozni, amíg ebben a tartományban van. Sötétedett, amikor Will egy fényforrást pillantott meg.
- Tábortűz. – gondolta reménykedve, és elindult a fény irányába.
Egy vándorcsoport táborhelyére talált rá. Két férfi körvonala, akik a tábor szélén álldogáltak, észrevették Williamet és elindultak felé. Az egyik erős testalkatú volt, a másik vékony. William nem tudta, hogy közelebb lépjen, vagy inkább hátráljon.
Úgy döntött, hogy elindul feléjük.
- Üdvözlünk, idegen. – szólt egy vidám női hang. A hang a vékonyabb embertől származott.
- Mi szél hozott olyan földre, ahol szinte élet nincs? – kérdezte a másik barátságosan.
Amikor William odaért hozzájuk, a hold fénye megvilágította a két idegent. A férfi széles vállú, erős testalkatú volt. Nagyjából negyven év körüli. Rövid barnás hajjal és vékony kecskeszakállal. A nő vékony, középmagas volt. Harminc év körül járhatott már ő is, de a fiatalos lendületét még William is megirigyelte. Hosszú, éjsötét haja leomlott vállán, gondosan takarva a hölgy fülét. Nem régóta lehettek ott.
- Átutazóban vagyok Silverbay felé. – szólalt mag Will. – A nevem William Blackwood.
- Az én nevem Flora Salet. De szólíts csak Florynak. – mutatkozott be a nő. - Itt mindenki így hív. – majd elmosolyodott.
- Engem meg csak szólíts Saiksnak. – mondta tömören a férfi. – Gyere, meghívunk vacsorázni. Úgyis rég volt már vendégünk.
- Nem szereti a saját nevét. – mondta kuncogva Flora.
- Miért? Hogy hívják valójában? – kérdezte William érdeklődve.
- Francis Boltolugio. – nyögte kínjában, elvörösödött arccal Saiks, majd látva, hogy William elmosolyodott, hozzátette. – Így már érthető a változtatás, nemde?
- Teljes mértékben. – hadarta el William, mert már rázkódott az elfojtott nevetéstől.
Amikor odaért, már látta, hogy a tűz körüli egy-két ember, akit legelőször látott, az ott levők töredéke volt. A tábor egy vándorcirkusz tábora volt, ahol húsz ember ténykedett szorgosan. Még nézni is fárasztó volt. Williamet körbevezették a cirkuszban, és akivel közben találkoztak, bemutatták neki. Utoljára értek el az igazgató kocsijához. Bekopogtak, de semmi válasz. Még egyszer kopogtattak, de válasz másodszorra sem volt. Lenyomták a kilincset, hogy benézzenek. Bent sötét volt ugyan, de senkit nem láttak.
- Különös. – mondta Flora aggódva. – Mister Bleeze nem szokta elhagyni a társulatot még útközbe se. Te láttad őt, miközben Blackwoodot körbevetettük, Saiks?
- Nem, nem láttam, de szerintem inkább kérdezzünk meg a többieket. – mondta Saiks. – Hátha őt látták, amíg kívül voltunk.
- Maradj itt William, amíg körbekérdezünk pár embert. – fordult oda Willhez Flora, majd elment.
Egy rövid idő után Torch, a tűznyelő ment oda Williamhez.
- Hali. Flory mondta, hogy jöjjek ide. – szólt félkedvűen, majd vigyorogva hozzátette. – Nehogy te is csak úgy eltűnj, mint az igazgató. A fele társulatot már megkérdezték, de eddig még senki nem mondta, hogy esetleg látták volna Bleezet. – majd leült a kocsi előtti falépcsőre.
- Na, szépen vagyunk. – szólalt meg egy hang a hátuk mögül. – Elmegyek gyönyörködni az éjszakában, erre ti már eltűntnek nyilvánítotok?
Torch felpattant a hang hallatán, majd William is felkelt. Egy magas sötétruhás férfi jött elő a kocsi mögül. A férfi mosolyogva odament Willékhez.
- Te ugye nem közénk tartozol? – kérdezte szórakozottan Bleeze, Williamtől. – Rád nem emlékszem.
- Elnézést. – szabadkozott Blackwood. – William Blackwood vagyok, uram. Átutazóban vagyok.
- Örvendek a szerencsének William. – nyújtotta a kezét Bleeze. – Szólíts Bleezenek és tegezz nyugodtan. – majd odafordult Torchhoz. – Ideje lenne, hogy megkerüljek, nem?
- Szóljak a többieknek? – kérdezte Torch az igazgatót.
- Hagyjad. Megoldjuk a saját módszeremmel. – mondta Bleeze, majd rákacsintott Torchra.
William semmit sem értett, de Torch elvigyorodott és bólintott.
- Bleeze igazi átváltozó művész. – magyarázta Williamnek. – Ha tanácsolhatom, maradjunk hallható távolságban. Kár lenne kimaradni ebből.
Bleeze sietve eltűnt a sötétben, majd percek múlva tőlük nagyjából ötven méterre egy idős, görnyedt hátú öregember bukkant fel, majd elindult a tábor közepe felé.
Torch megbökte Willt, és odasúgta.
- Kezdődik a műsor. Menjünk.
Blackwood rádöbbent arra, hogy a tábor felé tartó öregember az valójában Bleeze. William és Torch biztonságos távolságból figyelték az eseményeket.
Az álruhás Bleeze Saikshoz ment oda először, majd vékony nyöszörgő hangon megszólította.
- Bocsásson meg fiatalember. Eltévedtem, és nagy bajban vagyok.
- Elnézést uram, de mi is bajban vagyunk. – mondta sajnálkozva Saiks. – Most nem érünk rá más problémáin aggódni.
- De komoly bajban vagyok. – könyörgött az igazgató. – Sokan keresnek, de nem tudom miért.
- Tényleg nem érünk rá. Mi éppen elvesztettünk valakit. – szólt Saiks együttérzően.
- És nem lehetne, hogy akit elvesztettek, az én legyek? – próbálkozott vékony hangon. – És akkor meg is találtak volna. Talán akkor engem se keresnének.
Az egyik sátor mögül Torch odasúgta Williamnek.
- Ez az ember egy zseni. Hatalmas színész.
Nem merték elnevetni magukat, de már rázkódtak mind a ketten. Látták, ahogy Saiks kiakadt, és őrült vénembernek nevezte az álruhás igazgatót és elküldte. Bleeze eljátszva a csalódott öregembert elsétált onnan, majd mindenkinél ugyanezt eljátszotta. Mindenhonnan elküldték.
- Most jövök én. – mondta Torch és Williammel kiléptek a sátor mögül és elindultak a tábortűzhöz. Bleeze hozzájuk is odament és előadta panaszát, és Torch befogadta. A tűznyelő odaállt a tűz mellé, majd elkiáltotta magát.
- Megtaláltam, aki elveszett! – kurjantotta.
Mindenki odarohant és kérdezgette, hogy hol van. Torch büszkén kihúzta magát és rámutatott az öregre.
- Itt van előttünk. – mondta vidáman.
A többiek értetlenkedve néztek rá, majd ráförmedtek.
- Neked elment az eszed? Eltűnik az igazgató, erre te összehívsz minket egy öregember miatt?
- Miért? – kérdezte értetlenül Torch. – Mi elvesztettünk valakit, ő elveszett. Miért ne lehetne ő az, akit meg kell találni? Őt is keresik, én meg megtaláltam.
- De mi az igazgatót keressünk! – bődült fel Saiks.
Bleeze a nyöszörgő hangján odafordult Saikshoz.
- Most már felismerem ezt a hangot. – hálálkodott az ál-öreg. – Te vagy az, Francis? El sem hiszem, hogy újra találkoztunk.
Mindenkiben meghűlt a vér. Saiksnak elvörösödött a feje.
- Honnan tudja a nevem? Honnan ismer engem? – kérdezte Saiks idegesen. – Ki maga?
- Három éve csatlakoztál egy cirkuszhoz, nyöszörgött Bleeze. - és most itt a hegyek közt kell újra egymásra találnunk, úrfi?
- Ezt maga honnan tudja? – lepődött meg Saiks.
- Hányszor megkértelek arra, hogy tegezzél? – kérdezte az igazgató, majd felegyenesedett, levette a fejéről a parókát és a csuhát.
Egy pillanatra megfagyott a levegő, majd robajszerűen mindenkiből kitört a nevetés. A feszült, ideges hangulat egy pillanat alatt szertefoszlott.
- És innen merre felé visz az utad William? – kérdezte Bleeze Blackwoodot.
- Silverbaybe. Ott hajóra szállok és irány az északi nagykirályságbeli Kharon.
- Akkor egy ideig még élvezhetjük a társaságod. Westmileban lesz előadásunk. – örvendezett Saiks.
Mindenki örül William vendégeskedésének, csak a bűvész Sewers nem. Mindig, amikor Blackwood beszélni akart vele, elhajtotta, hogy nincs ideje mással foglalkozni. Párszor azért beszéltek, de Willnek ilyenkor mindig rossz érzése volt. Ugyan az a rossz érzés, amit akkor, aznap éjjel érzett. Abban az álmában. Blackwood nem törődött azzal az érzéssel. Két nap után amióta útnak indultak, ha lehetett, inkább kerülte Sewerst. Ez nem volt nehéz, mivel Sewers órákra eltűnt néha, senki se tudta mit csinált olyankor. Az utazás idejére Blackwood Saiks mellett kapott helyet éjszakára. Lassan haladtak csak, mivel volt olyan, hogy napokra ott ragadtak egy-egy helyen, hogy megismerjék, vagy pihenjenek egy nagyot. Williamet vendégként kezelték, de az utazás során ő is ugyan úgy kivette a részét a feladatokból. Két hónap alatt érték el Hamshire tartományát.
Hamshire tartományban útjukat névtelen falvak szegélyezték. Az ott lakóktól nem egy állomáson kérdezték meg a falvak nevét, de mindenhol hasonló választ kaptak. Ők csak úgy letelepültek. A társulat elnevezte a falvakat a Homály Falvainak.
- De hogy lehet az, hogy senki nem adott nevet ezeknek a falvaknak? – kérdezősködött William is.
- Mi csak letelepültünk. Nem volt szükség névre. Most sincs szükség. – mondta egy helybéli férfi. – Nincs irányítónk, így nincs szükség a névre se.
- De a tartományúr... - szólalt meg Will, de a férfi közbevágott.
- Se a tartományúr, se a főkirály nem tudja, hogy ez a terület lakott. Így volt, és így is marad.
A férfi hangsúlyából ítélve, William érezte, hogy ezt a témát akár lezártnak is tekinthette. Egy valami azonban feltűnt Williamnek. Amióta ott voltak, Sewerset egyre jobban érdekelték az irányító nélküli falvak. A hetedik nap éjszakáján William fültanúja volt Sewers és Bleeze közötti vitának.
- De hát senki nincs, aki irányítaná őket. – hallotta Sewerset. – Gondolj bele. Saját falu állandó hellyel. Nem kéne utazgatnunk.
- Nem, Sewers. Eddig is boldogultak vezető nélkül, ezután is így lesz. Eddig is vándorok voltunk, ezután is így lesz. – mondta határozottan Bleeze.
- Csak azért, mert nem mersz megfelelni senkinek! – sziszegte Sewers. – El lennénk látva!
- Most sem szenvedünk hiányt semmiben. – szólt Bleeze higgadtan. – Nem azért vagyunk itt, hogy másokat kihasználjunk.
- Nem kihasználás elvállalni valamit egy felsőbb célért! – kiabált Sewers.
- Ne merd felsőbb célnak nevezni az önös érdekeket! – emelte meg a hangját Bleeze.
Sewers ekkor kirontott az igazgató kocsijából és beviharzott a sajátjába. William most már tudta, miért érdeklődött Sewers annyira a falvak iránt. Nem hallotta még Bleezet így kiabálni senkivel. William érezte, hogy Sewers részéről még korán sincs lezárva ez a téma. De ez volt az utolsó faluban töltött éjszakájuk, holnap útnak indulnak, tovább Westmile felé. William nem szólt senkinek arról a beszélgetésről, még Saiksnak sem.
Másnap reggel mindenki korán kelt és elkezdett összepakolni az útra, egyedül Sewerset nem látta senki. Pár óra múlva nagy zűrzavart hallottak a falu felől. Bleeze, Torch és William rohantak a zajforrás felé. Egy egész tömeg zúgolódott a falu főterén. Egy ember volt ismerős, aki miatt az egész zűrzavar kirobbant. A bűvész, Sewers. Bleeze ért oda először a térre.
- Ezek a falvak mostantól hozzám tartoznak! – kiáltotta Sewers. – Engem illet az irányítás.
Sewers szemében a hatalomvágy tükröződött. Bleeze megpróbálta leállítani.
- Sewers! Ezt tegnap már megbeszéltük! – kiáltotta oda Bleeze. – Eddig is megvoltak vezető nélkül!
- Változik az idő, Bleeze! – sziszegte Sewers. – Nincs szükségem a tanácsaidra. Nincs szükségem a gyávák tanácsaira!
Blackwoodnak abban a pillanatban felizzottak a sebek, mihelyt Sewers gyávának nevezte az igazgatót.
- Mágia. – félve jutott eszébe a felismerés.
Sewers kitárta a karját, majd a falusiak rémületére három páncélos katona emelkedett ki a földből. A helybeliek pánikszerűen menekültek, de Bleezenek a szeme se rebbent.
- Tehetséges bűvész vagy, Sewers, de tudom, hogy senkinek nem árthatsz. – szólt higgadtan Bleeze, majd elindult Sewers felé. – Nem kell ezt csinálnod.
Sewers rámutatott Bleezere, majd a földből kinőtt katonák elindultak Bleeze felé.
- Én próbáltalak meggyőzni, Bleeze! – kiáltotta Sewers. – Most már figyelmeztetlek, ne állj az utamba!
- Hogy mered megfenyegetni Bleezet! – rohant Sewers felé Flora, de Bleeze megakadályozta.
- Trükkökkel nem árthat nekünk. – mondta Bleeze a többieknek.
- Trükkök? – nevetett Sewers. – Még semmit sem láttatok!
William rettegett attól, hogy ezt a választ fogja hallani. Sewers kitárta a köpenyét, majd abból három kobra zuhant a földre és elindultak a falusiak felé. Ezután a köpenyét a földre dobta, rámutatott, majd a köpeny alól egy óriáspók bújt elő, de akkora, amekkora a köpeny volt. A kígyók és a pók közrezárták Sewerst, így védve őt.
- Én Sewers Darkmoon, a Homály Falvainak első ura, mostantól uralkodom felettetek. Ettől a perctől nekem tartoztok hűséggel! – kiáltotta tébolyult örömmel Sewers.
- Nem hagyom, hogy a saját félelmeikkel tartsd rabságban ezeket az embereket! – rontott neki Bleeze.
Sewers kinyújtotta a kezét a katonák felé. Amikor Bleeze odaért, a középső páncélos előrelendítette szuronyát. A társulat tagjai rémülten nézték, ahogy Bleeze belerohan a páncélosba és a szurony végén fennakad. Értetlenül nézték az igazgatójuk hátából kimeredő fémet, melyet a vér festett vörösre.
Sewers elmosolyodott.
- Mondtam, hogy ne merjetek az utamba állni.
A borult égből szomorúan hullt alá az eső. Flora térdre zuhanva zokogott, Torch és William ketten alig bírták lefogni az őrjöngő Saiksot. A többiek talán még fel se fogták, hogy az igazgató nincs többé. Órák teltek el a fájdalommal, miközben a fejükben hallották a gyilkos Sewers kegyetlen gúnnyal teli nevetését. A társulat lassan, nehézkes szívvel visszatért a táborhelyre igazgatójuk holttestével együtt. Miután Bleezet eltemették, az egész táborban néma csend uralkodott. Egy nap után Torch törte meg a csendet.
- De hogy történhetett? - értetlenkedett Torch. – Bleeze azt mondta, hogy Sewers nem árthat nekünk. Nem volt köztük semmi nézeteltérés.
- De volt. – szólt halkan William. Minden szem rá szegeződött. Zavarba jött, de folytatta: - Tegnap, késő este hallottam a vitájukat Bleeze kocsijánál. Sewers azt akarta, hogy vegyétek át a falvak feletti irányítást, de Bleeze tiltakozott ez ellen. Kiabált Sewersszel, majd Sewers gyávának nevezte Bleezet és kirohant a kocsiból, át a sajátjába.
- Micsoda? De miért nem szóltál nekünk, Will? – kérdezte Flora.
- Az utolsó esténk volt itt, és nem gondoltam volna, hogy Sewers képes ilyesmire. – sajnálkozott Blackwood.
- Mi sem gondoltunk arra, hogy Sewersnek ekkora hatalma van. – mondta Saiks, majd a többiekhez fordult. – Minden indulásra készen áll?
- Összepakoltunk már mindent. Mikor akarunk útnak indulni? – kérdezte Torch.
- Minél előbb indulunk annál jobb. Minél messzebb akarok kerülni Sewerstől. Westmileba kell eljutnunk. – mondta Saiks. – Akár fellépünk, akár nem, mindenféleképp oda kell mennünk.
- Akár fellépünk, akár nem? – hüledezett Torch. – Fel fogunk lépni, mert Bleeze is ezt akarná.
- Csakhogy Bleeze akaratában nem szerepelt az, hogy meghal! - fakadt ki Flory.
- Valóban. Nem akart meghalni. De emlékezzetek, mit szokott mondani állandóan. A halál mindenki barátja, és nem csak a halni vágyókat viszi el. Ha egy tehetség vész oda, a többieknek érte kell munkálkodniuk, és a tehetsége a csillagok fényében él tovább. – mondta Torch a társulatnak. – Tény, hogy nem akart meghalni, de ne hagyjuk kihunyni a fényt.
- Igazad van Torch barátom. – mondta szégyenkezve Saiks, majd halványan elmosolyodott. – Bleeze mindig is tudta, hogy több vagy egy tűznyelőnél.
- Ahogy közülünk mindenki. – válaszolta Torch.
- A fény tovább fog égni. – szipogta Flory.
- Akkor mire várunk emberek?! – szólt Saiks a többiekhez. – Irány Westmile, és csináljuk meg a társulat első szabadtéri fellépését, hogy Bleeze is velünk legyen!
A vándorcirkusz felpakolt, és reményekkel és emlékekkel telve elindultak Westmile felé.

Westmile tartományban város, városra épült. A társulat a Wesmile-tó partján fekvő Skylead városában tartott műsort, ahova William is hivatalos volt. Az előadás remekül sikerült. A műsor után William személyesen megköszönte mindenkinek, hogy egy ideig része lehetett a társulatnak. Szomorú volt, hogy el kellett válnia tőlük, de tudta, hogy haza kell térnie, Westfolksba. Elbúcsúzott és útnak indult Silverbay felé, az összekötő erdőt kikerülve. Az egyik útba eső faluban megtudta, hogy a tartomány a fővárosról, Silverbay kikötővárosról kapta a nevét. A várost a tartomány határán levő falutól négy nap alatt érte el. Silverbayben volt a legnagyobb kikötő, amit valaha látott. A kikötőben a hajók harminc dokkról jöttek mentek a dolgukra. Az Északi Nagykirályságban már hallott szóbeszédet a legendás Silverbay város kikötőjéről, de addig a pillanatig nem akarta elhinni. Még nézni is fárasztó volt a város nyüzsgését. Miután szétnézett, felkereste a kikötőmestert.
- Üdvözlöm uram. Mikor indul a legközelebbi hajó Kharon tartományba, északra? – kérdezte Blackwood.
- Három óra múlva indul a legközelebbi és egyben az északra tartó hajók közül a legutolsó hajó. – szólt finoman a kikötőmester. – Ha északra akar eljutni fiatalember, azt ajánlom, hogy most fizesse ki és azonnal szálljon fel a Jégtörőre, mert az az utolsó reménye.
William kifizette a viteldíjat, de azért megkérdezte.
- Hogy lehet az, hogy többé nem indul hajó északra?
- Politika és diplomácia. – mormogta a kikötőmester. – Olyan dolgok, amiket mi halandók nem érhetünk. De azt ajánlom, hogy tényleg szálljon fel arra a hajóra.
- Köszönöm uram. Viszlát. – köszönte meg Blackwood.
- Jó utat északra. – mondta a kikötőmester.
William lement a dokkokhoz. Szinte azonnal felismerte a Jégtörőt. Durva, faragott hatású hajó volt, de mégis magasztos szépség áradt belőle az ezüstösen csillogó színe miatt. William felszállt a Jégtörő fedélzetére, és sóhajtott.
- Most vagyok a legközelebb ahhoz, hogy hazaérjek. – gondolta Blackwood. – A Jégtörőn vagyok, ami egyenesen az Északi Nagykirályságba visz, Kharon tartományba.
A Jégtörő két órán belül, gond nélkül futott ki és nekivágott a többnapos végső útjának.