MORE | Luke Hemmings |

17.

KOURTNEY
A srácok tegnap este jól berúgtak az eljegyzésünk miatt, a lányok pedig szolidaritást vállaltak velem és pont ezért volt egy kis időnk beszélgetni és jobban megismerni Skyler-t. Luke beavatott a terveibe is, amivel tökéletesen egyetértettem, így a kezelés alatt azt tervezgettük, hogy hogyan is hozhatnánk most közelebb azt a két szerencsétlent. Persze nagyon viccesen nézett ki az egész, mivel én majd kicsattantam az örömtől amiért Luke megkérte a kezemet és be sem fogtam a számat, nem tűntem akkor betegnek. Luke pedig pont annyira volt másnapos, hogy kinézetre most simán helyet is cserélhetnénk. Persze elmeséltem a kedvenc nővéremnek is, Rose-nak a történteket, ő volt az a nővér, aki tíz éve is végig engem ápolgatott, így kitörő örömmel fogadta a híreket, aztán hozott Luke-nak valami gyógyszert. Az utolsó egy órában tényleg agyaltunk, így csendben ültünk egymással szemben és egymás körmeit festegettük. Hogy Luke miért festi a sajátját? Egyszerű, a gitározás miatt, mivel felsérti a körmét és így a körömlakk pattog le a körmeiről, ma pedig egy visszafogottabb színt választottunk. Tökéletes időtöltés volt számomra, főleg, hogy végig nézhettem, ahogy a nagy tenyerébe belesüllyed az enyém a gyűrűvel együtt. A hideg rázott minden érintésétől és én ezt imádtam.

Nem éreztem magam fáradtnak, ezért a mai alvás elmaradt, amit Cal és Ash bántak a legjobban, hisz igen szerettek velem szundikálni. Volt, hogy kihúztuk a kanapét és hárman heverésztünk rajta. Hiába a betegség, sokkal közelebb hozott a srácokhoz, sokkal több közös élményünk lett és ott volt Crystal is, aki a legjobb barátnőm lett.

- De én aludni szeretnék. – motyogta Mikey. – Olyan jó volt, gyerünk Kourt biztos fáradt vagy. – de nem voltam az, majdnem széttörtem őt a boldogságommal és az erőmmel. – Oké, értem. Tényleg ekkora ereje van egy lánykérésnek?

- Ezek szerint. – nevetett fel Skyler, aki egyébként pszichológus, ezért félve néztem rá, nem szerettem volna, hogy analizáljon. Szerencsére egyébként ő nem kezdett el úgy viselkedni, mint egy pszichológus, ha épp veszekedtünk vagy bármi ilyesmi. Normális volt.

Bementünk egy nagy szobába, ami Michael kedvence volt és már meg is értettem miért, mert Luke és Ash egyből arra gondoltak, hogy bandatársuk is rejteget egy vörös szobát, de nem így volt. Ez egy szimpla zeneszoba volt. A srácok leültek és elkezdtek dalt írni mi pedig csendben nézhettük végig a folyamatot, amit imádtam és Luke gitározása, illetve szenvedélyes éneklése mellett hamar el is aludtam. Talán mégis elfáradtam.

Nem voltam jól, zilálva ébredtem fel, hányingerem volt és rettentően gyengének éreztem magamat. Nem lehet igaz, hogy máris ennyire elvette volna az irányítást felettem ez az idióta betegség. Még csak most kezdtem el harcolni és lehet ez is volt a hiba.

- Szerinted horror vagy vígj... - Ash jött be a telefonját nyomkodva és mikor észrevette, máris kérdés nélkül maradt Calum. A szívemet a füleimben hallottam dobogni, a mellkasom szorított a végtagjaim szúróan fájtak. – Baszki. Gyere. – sietett hozzám és felsegített. – Ne aggódj, csak koncentrálj arra, hogy jól vagy, hogy nem fog legyőzni. Máris megyünk. – suttogta, közben már a nappaliban voltunk.

- Mi az? – kérdezte aggódva Crystal, aki egyből felénk is sietett. Szörnyen néztem ki és szerencsére ezt barátnőm nem is firtatta. – Mit csináljak Ash?

- Szólj Luke-nak, hogy tolja ide a seggét. – de nem kellett, hisz épp egy müzlit zabálva jött ki, mikor pedig meglátta mennyire szarul vagyok egyből hagyta az evést és a kezeibe kapott. – Vidd be a kórházba, én elmegyek a cuccaiért. Luke, kérlek siess és ne akadékoskodj az orvosokkal. Cal, vele mennél? Vagy valaki. – kérlelte aggódva Ash, közben felkapta a cipőjét, Luke pedig anélkül indult el velem. – Sietek Kourt, ígérem. – szorította meg a kezemet és egy puszit adott a homlokomra.

Nem emlékszem hogyan és mennyi idő alatt jutottunk el a kórházba, de már a saját lábamra sem tudtam állni, de összeszorított fogakkal harcoltam a fájdalom ellen. Nem győzhet le ez a piszok, mi többet érdemlünk Luke-kal, be kell pótolnunk azt a két és fél évet, amíg kómában voltam. Több idő kell nekünk. Végig ezeket és ilyeneket mondogattam magamnak, aztán bevontam a harcomba Ash-t is, aki a legjobb barátom, nem hagyhatom itt. Sorban jutottak eszembe az emberek és mire a végére jutottam máris kaptam egy adag fájdalomcsillapítót. Szóval ez lesz a szobám mostantól. Már a második ciklus elején ennyire nehéz, akkor mi lesz később? Ez az érzés legutóbb a harmadik ciklus végén jött elő és ez megijeszt.

Rose mindent elintézett körülöttem, a doki pedig tudomásul vette, hogy milyen állapotban is vagyok.

- Elkezdjük a donor keresését Miss Williams? – kérdezte félve, mire bólintottam egyet. – Rendben, akkor később visszajövök, gondolom a vőlegénye elsőként szeretné alávetni magát az egésznek. – elmosolyodtam, hisz már jól ismeri Luke-ot az elmúlt pár hét miatt.

- Köszönöm. – mosolyodtam el. – Doktor úr, most mennyi az esélyem százalékban? – kérdeztem meg félve.

- Harminc és negyven között. – behunytam a szemeimet és bólintottam. Szóval nem sok, de több, mint a semmi.