SZENTSÉGTELEN

Kávétejszín

Amint megpillantottam, máris vágytam őket. Ez volt az első érzésem velük kapcsolatban: magamon akartam őket érezni. Azt akartam, hogy a hajamba túrjanak, füstszagú éjjeleken és virágszálas, sugaraktól kiszivárványosodó nappalokon át feküdve közös nyoszolyánkon, mindig a fürtjeimet bóklásszák, mintha éppen csak a fák tetejében pompázó édes gyümölcsöket ragadnák meg és rántanák le. Igen, pontosan ezt akartam, szívemben az a kívánság fogant meg, hogy ragadj meg, karolj át, hogy az ölelésedben otthonra leljek, hűségesre, mely sosem foszt meg az ajtó kulcsától, sosem zár ki, mindig beenged, hogy a szeretet tüzében odabent felmelegedjem, könnyeim jeges zokogása felszáradjék lassan mosolyra húzódó ajkaimról.

Letettél elém egy bögrét, de véletlenül egy kicsinykét kilöttyentetted, a zománcon lecsordult pár csepp tejeskávé. Gyorsan a gombaszínű, selymes, negédesen gyöngyöző cseppek után kaptál, sikeresen feltörölted őket ujjbegyeiddel. Olyan volt, mintha semmi se történt volna. Pedig valami igenis történt: a szívem feldobogott és abban a pillanatban darabjaira is hullott, amint az újabb rendelést felvéve egy másik asztalhoz léptél.

Láttam, mint lógatod a kezed, aztán azok a szorgos, vékony, hosszú ujjak miként emelik meg az ezüstös tálcákat, a forró csészéket – szállítva a páraként felszálló gőzt. Olyan harmonikusnak tűnt ez a találkozás, olyan örökérvényűnek, hogy nem akartam elhinni, amikor záráskor kitessékeltek. A világom kitárult, éreztem, kibővült valamivel az életem, egy különös érzéssel, melyre túl kevés az a kifejezés, hogy szerelem. Vonzalom volt és mégsem. Több és kevesebb. Szebb és borzalmasabb. Azt a legkevésbé sem akartam elhinni, hogy másokat is ekkora csoda érhet, a sors aranyos fantáziájából nem csak mi részesülünk, egyebeknek, kívülállóknak is juttatnak belőle. Biztosnak éreztem, hogy a miénk a legbűvösebb, a leggyönyörűbb.

Összefonódtunk, soha el nem válunk már – egyre ezt hittem.

Zokogott az eső, mikor kirúgtak téged a kávéházból. Emlékszem, az eresz alatt álltál, én meg az ablakból bámultam kifelé. Néztem a csendesen kopogó sírást, a szürke fellegeket, és az esernyős emberhadat, amint a gyalogosátkelőnél még a piroson átszaladnak. Aztán hirtelen ott voltál, az ablak előtt, és eltakartad a várost.

Azokkal a csodás kezekkel előhúztál egy szál cigarettát, rágyújtottál. A vállaid néha-néha megrázkódtak, én pedig rájöttem, hogy sírsz. Kiszaladtam hozzád.

– Miért sírsz? – kérdeztem.

Most már a járdán térdeltél, mit sem törődve azzal, hogy térdeiden fekete, vizes foltok fognak maradni. Azt hiszem, egy hasonló, vizes foltnak érezhetted magad. Lábaidhoz egy vörös szőrű macska dörgölőzött, az vigasztalt.

– Kirúgtak.

Nem tagadtad le az érzéseidet. Ez is egy olyan pont volt, amikor azt éreztem, nem csak az éppen macskát simogató kezedet szeretném a magaménak tudni, hogy csak velem foglalkozzon, d a teljes lényedet szeretném.

Ez volt hosszú évekig az utolsó nap, hogy láttalak.

*

Az éjszakai villamosmegállóban álltam. Mögöttem felszólalt a templom harangja, mélyen búgta az egészet. Úgy éreztem, a kongás akár Isten figyelmeztetése is lehet, hogy „már megint bűnt követtél el, már megint nem segítettél a bicebócának. Akármennyire is vagy félénk, igazán odamehetnél. Nem kifogás, hogy van botja, és az segít neki, ha nehézkesen megy, bot nélkül is, oda kell menned."

Egy alak ugrott a sínek közé, egy ápolatlan, hajléktalan férfi. Fiatal lehetett, mégis, a piszok és a ráncok megöregítették. Most győzedelem ittas kiáltással lehajolt, egy félig elszívott cigarettára lelt. Ismerősek voltak az ujjai, ahogy megszorították a csikket. Felismertem őket, mikor a fény megvilágította a barázdákat, a körömformákat és az aprócska vonalakat.

A te oly igen szeretett kezed volt az.

Néztem, ahogy átvonulsz a szemközti oldalra, levágod magad az egyik ülőkére, aztán tüzet kérsz, és újra felállsz, ezennel már nagyokat szívva.

Ahogy azok a mocskos ajkak a fehér színezethez értek, ahogy az ujjad lepöckölte a szürke, parázsló hamut, ahogy kifújtad a füstöt egy szív felét rajzolva a levegőbe, megéreztem azt a kezet a mellemen, a bőröm alatt, amelyik kilöttyentvén a rendelt italt, az asztallapon csordogáló lébe belemártva ujjbegyét, tejeskávéval írta fel: felejts el végre.

Tehát megpróbáltalak elfelejteni.

________________________________________________

Legalább másfél hete írtam, szóval most ímé, tádám, ez lett belőle. I hope you liked it.
A következő novella a Narancsos étcsoki lesz, melyet szintén itt olvashattok majd.

Illetve... Van olyan budapesti, aki örökbe tudna fogadni két fekete kiscicát? Az Ecseri úton a templom fái között ott bujkálnak, éhesek, szomjasak. Illetve ott van már hosszabb ideje egy cirmos is.

Folytatás következik.

Haru